Asszimiláció Erdélyben

Szórványkörnyezetben az identitás számos esetben választás, döntés kérdése, a magyar származás (magyar szülők, magyar nagyszülők) önmagában nem biztosíték. Megfelelő nevelési, iskoláztatási és közösségi alternatívákkal tudjuk csak ellensúlyozni az önként vállalt asszimilációt, a többségi nemzet nyelvi és kulturális beolvasztó erejét.

Turisztikai szempontból a magyar nyelv teljesen ki van szorítva Romániában, Erdélyben és a Partiumban is. A tájékoztató táblákon, brosúrákon, transzparenseken az információk románul, angolul és franciául jelennek meg, valamint a történelmi szász városokban gesztusként németül is. Mivel a Brassó környékének jelentős számú lakossága magyar anyanyelvű, valamint a turisták egy nem elhanyagolható része is magyar, indokolt lenne mindent kiírni magyarul is. Ez nem csupán gesztus volna, annál sokkal több kell, hiszen alapvetően nem gesztusokra van szüksége a helyi magyar közösségnek, hanem hatékony, erős, európai szintű érdekvédelemre az anyanyelvhasználatát illetően is. Gondoljuk meg, habár többségében a város és környéke eredetileg szász és magyar lakosságú, szászok alig maradtak, nincs mód a magyar, mint őshonos nemzeti közösség és anyanyelv teljes körű európai szintű védelmére egy olyan országban, ami szintén az Európai Unió tagja.

Romániában őshonos magyar szempontból a nemzeti minimum az lenne, hogy hivatalosan is használhassák anyanyelvüket a magyar közösségek legalább azokon a területeken, ahol többségben vannak, ilyen Székelyföld, de még számos kisebb régió, településtömb, nemcsak Erdélyben, de a Partiumban is. A szászok elvándoroltak, a kommunizmus évtizedei alatt eladták őket német márkáért és osztrák schillingért, akik itt maradtak főleg öregek: vagyis inkább egy inaktív, elöregedő közösségről beszélünk a szászok esetében, akik már a huszonnegyedik óra után nem fognak újratermelődni, nem tudják újratermelni helyi gazdaközösségeiket, ez már lehetetlen. Hogy miért? – arról egy 20-30 oldalas tanulmányt írhatnék, de ez itt most nem feladatom.

Viszont feladatom rávilágítani a figyelmet az összefüggésekre, párhuzamokra, ami a magyar közösség sorsát érinti. A romániai magyarság, így a helyi, brassói, barcasági magyarság nem hasonlítható a szászokhoz. A magyarság demográfiai fogyása nyomon követhető ugyan évről évre, vagy legalábbis népszámlálásról népszámlálásra számszerűen, a magyar közösségek egy része mégis erősödik, igaz, hogy szórványban viszonylag szűk keretek között. Székelyföld helyzete se könnyű, de ott még nagyobb a kohéziós erő nyelvi, kulturális és társadalmi szinten is.

Miért írom ezt? Azért, mert a brassói és környékbeli magyarság nagy része barcasági csángó vagy székely származású. Jelentős részüknél fontos a székely-magyar identitástudat. Brassót földrajzi helyzete és történelmi múltja is összeköti Székelyfölddel, a székelységgel. Legközelebbi nagyobb székely város a szomszédos Kovászna megye székhelye, a részben már szintén elrománosodott, de még magyar többségű Sepsiszentgyörgy, és közel hozzá a szinte teljesen magyar Kézdivásárhely.

Több minden megmaradt a helyi magyar közösségek történelmi emlékezetében, de ennél lényegesen többről van szó, hiszen a szász gazdálkodó és kisiparos közösségek, korábban céhek, manufaktúrák, kapcsolatban voltak a szomszédos székelységgel, a 18. századtól egyre több székely és polgári magyar család telepedett be a vár alá, a belvárosba, a városfalun belül főleg kisiparosok, és persze nemesek, arisztokraták, de a részben zsidó származású, többségében magyar anyanyelvű, izraelita honoráciorok is ekkor telepednek be nagyobb számban, akik főleg értelmiségiek: hivatalnokok, orvosok, gyógyszerészek, gazdatisztek, stb. Számos székely településen szász mintára építkeztek, szász építész- és ácsmesterektől tanulták el az erődtemplomok szerkezetét. Szász szakemberek működtek közre például a legismertebb székely unitárius erődtemplom, a székelyderzsi építésénél, de a lakóházak és az utcák elrendezése is több székely községben jól láthatóan szász mintát mutat.

A helyi magyarság tehát, ellentétben a huszonnegyedik órán már jócskán túlhaladt maradvány szásszal, egy teljes keresztmetszetű, életaktív, hiánytalan közösség, még akkor is, ha számszerűleg fogyóban van, van nemzedéki utánpótlás, születnek gyerekek szép számmal, és a közösség méretéhez képest minden generáció jelen van. Az óvodától, az általános iskolától és a középiskolától az egyetemen keresztül egész a hetven és a nyolcvan év fölötti idős korosztályig. A székelységhez való viszonylagos földrajzi közelség viszont egyáltalán nem jelenti a szórványhatás, a szórványközösségekre jellemző negatív nyelvi, társadalmi és kulturális hatások hatékony kivédését.

Itt is jellemző az asszimiláció, a beolvadás, főleg a vegyes házasságból származóknál, ugyanakkor, van ellenkező példa is, hiszen vannak olyan vegyes házasságok, főleg magyar és román házastársak között, ahol mindkét identitás erős marad, de ehhez az is szükséges, hogy a román fél már valamilyen szinten beszélje a magyar nyelvet a házasságkötéskor, a gyerekek érkezése előtt. Vannak ilyen családok itt Brassóban, Négyfaluban, de sajnos nagyon ritka, mert ahol már az egyik fél román, ott a román identitás, a román nyelven történő iskoláztatás felülírja a magyart. Korábban, ez még az idősebb generációnál jól érzékelhető itt a Barcaságban, a szász-magyar és a román-szász vegyes családok még háromnyelvűek voltak, vagy legalább kétnyelvűek, míg ma már a vegyesházasság a román identitás, az asszimiláció térnyerését jelenti, a kisszámú ellenkező példákkal együtt is.

Romániában a magyarság, a magyar anyanyelvűek, magyar származásúak lélekszáma a rendszerváltáskor megközelítette a két milliót. Pár év múlva másfélmillióról adtak hírt a közbeszédben, bő 10 évvel ezelőtt hozzávetőleg 1.3 millióról, a legutóbbi népszámlálás után pedig egymillióról hallani. Igaz a számok nem mindig felelnek meg maradéktalanul a valóságnak, ugyanakkor jól mutatják a magyar népességfogyás gyorsaságát. Hány olyan ország van ma Európában, az Európai Unióban, ahol az összlakosság lélekszáma nem vagy alig éri el a két milliót? Például Szlovénia, a Balti államok közül, Észtország és Lettország. Ha ilyen népességfogyás történt volna ezekben az országokban, az nemzeti katasztrófát jelentene. Kvázi teljes országnyi népességről beszélünk. A külhoni magyarság fogyása csendes nemzeti katasztrófa, aminek legalatomosabb szegmense maga az asszimiláció. A romániai magyarság megmaradásának és gyarapodásának legfontosabb kerete az autonómia lenne, a teljes körű nyelvi, kulturális (oktatási), közigazgatási önkormányzat!

Nemzepolitikai szempontból sem közömbös, a román fél, a román elit, a román politikum és közigazgatási rendszer, maga a román autoritás milyen kimunkált eszközökkel igyekszik a magyar anyanyelvhasználatot korlátozni. Székelyföld belsejétől, a demográfiai gócpontok, a megyei jogú városok és a megyeszékhelyek felé haladva, konkrétan a megyszékhelyeken érzékelhető a legjobban a román politikum hatékonysága és sikeressége az asszimiláció terén. Ilyen Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és a Partiumban Szatmárnémeti. Ezek mind színmagyar városok voltak, bár Szatmárnémetiben és vonzáskörzetében jelentős számú sváb közösségek éltek, de ők legalább annyira ragaszkodtak a magyar identitásukhoz, mint a soproni, Sopron környéki német anyanyelvűek, akik nagy része Magyarországra szavazott 1921 decemberében; sajnos, mint tudjuk, népszavazásra sehol máshol, így Észak-Partiumban sem volt lehetőség.

Mivel a Programba való belépésemet közvetlenül megelőzően három tanévet töltöttem a román oktatási rendszerben külföldi vendégtanárként, magyar és vegyes tannyelvű gimnáziumban és általános iskolában, központi tanfelügyelőségi jóváhagyással és szakmai ellenőrzéssel, a letett versenyvizsgák után, belülről figyelhettem meg és tapasztalhattam azt az eljárási rendszert, ügymenetet, ami még tömbmagyar területen is megnehezíti a magyar tannyelvű oktatást. Még Hargita megyében sem fordítják le magyarra a legfontosabb információkat a tanügyben a helyi magyar pedagógustársadalom számára, minden információ effektíve csak az államnyelven érhető el, például a tanfelügyelőség honlapján, és a többi központi fórumon. Ez alól természetesen kivétel az RMPSZ, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de a versenyvizsgákat, és bármit, ami központi, mert minden központi, központosított, nem az RMPSZ bonyolítja, hanem az Oktatási Minisztérium, és annak meghosszabított kezei, a megyei tanfelügyelőségek.

Ha Hargita megyében sincs a tanügyben számottevő magyar nyelvű információ biztosítás a helyi magyar pedagógustársadalom számára, akkor mit várhatunk a többi megyében? Hargita megye a legmagyarabb megye egész Romániában! Nézzük meg a valós demográfiai helyzetet, ne feltétlenül a román fél által közölt demográfiai, statisztikai adatokat, hanem magát a valóságot. Ahhoz, hogy minél szélesebb spektrumában megismerhessük, ki kell menni a helyszínre (nem turistaként, nem látogatóként!), a helyi valóság részesévé kell válni, és ha elég időt töltünk ott, aktívan, figyelve, nyitott szemmel járva, őszinte érdeklődéssel Erdélyben, Partiumban, bárhol Romániában, ahol magyarok élnek, akkor lesz csak esélyünk a valóság „valóságazonos“, árnyalt megismerésére.

Önmagában a számok, az adatok, a számarányok, a kutatások, a narratívák nem elegendőek; és más egy erdélyi magyarnak a nézőpontja, és megint más egy anyaországinak, különösen fordított helyzetben, amikor is anyaországiként kell boldogulnod külhoni közegben, jogilag külföldiként, a bennszülött, honos állampolgár jogi státusza nélkül, és közben meg kell tanulnod a többségi, államalkotó nemzet nyelvét, megismerned szokásait, mentalitását, életmódját, kultúráját, történelmi gyökerű komplexusait, korlátait, előítéleteit, félelmeit. Ezeknek mi magyarok részeseivé váltunk, történelmi távlatban és hétköznapi értelemben egyaránt, mint ahogy ők is a miénknek, kölcsönösen, de más a tartalom és a nézőpont.

Ugyanakkor, ennek megvan a dinamikája, ami csak a mindennapi valóságban, a helyszínen érzékelhető igazán. Jóllehet, a mindennapi valóság számtalan aspektusában elválik a közbeszédtől, a politikai szóhasználattól, retorikától, és attól, amit történelmi tudatnak hívunk. A történelmi tudat ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt is mindkét fél identitásnak meghatározó eleme, ahogyan például a másikkal szemben definiálja önmagát. Hargita megye lakosságának 80-85 százaléka magyar anyanyelvű székely-magyar. Abszolút többség, nem relatív. Mert ezt nem lehet relativizálni –  és nem szabad hagyni, hogy relativizálják!

A Hargita Megyei Tanfelügyelőségen dolgozók, beleértve a főtanfelügyelőt, mind magyar anyanyelvűek, székely-magyarok, és a román munkatársak többsége is ért magyarul. Hivatalosan mégsincs kapacitás, lehetőség nemcsakhogy a teljes, de még a részleges kétnyelvűségre se. Ez egy alapvető emberi jog, az anyanyelvhasználathoz való jog, az élet minden területén, különösen egy olyan történelmi régióban, ahol őshonos magyar közösségek élnek a saját szülőföldjükön abszolút számbeli többségben. Társadalmi esélyegyenlőség? – teljeskörű, hivatalosan is biztosított anyanyelvhasználat nélkül? Miért nincs még ma sem a magyar nyelvnek olyan társadalmi presztízse Romániában, mint az angolnak, franciának vagy a németnek? – és ezek közül a nemzetek, etnikumok közül melyik él milliós lélekszámmal honos, adófizető állampolgárként Romániában? Tehetnénk fel sorban a költői kérdéseket.

Az eredetileg színmagyar lakosságú Marosvásárhely (Maros megye közigazgatási székhelye), Csíkszereda (Hargita megye székhelye) és Sepsiszentgyörgy (Kovászna megye székhelye) jelentette volna Székelyföld urbánus, polgári demográfiai erejét, ehhez képest, különösen Marosvásárhelyen, a magyarság aránya folyamatosan csökken, a demográfiai gócpontok szerepét kisebb városok veszik át, mint Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely és a szinte falusias Székelykeresztúr. Nemcsak az ún. szórványközösségek vannak veszélyben, hanem a tömbnek nevezett Székelyföld is tudatos asszimilációs politika célpontja a mindenkori román politikum részéről. Vannak romániai magyar jogászok, politikusok, szakemberek, civilek, akik a kisebbségvédelemre és az anyanyelvvédelemre specializálódtak, az ő munkájuk nagyon fontos, és vannak kezdeményezések, rendezvények, konferenciák, ahol többek között ezt is megvitatják. Ez a romániai magyar politikai elit tudatos szórványpolitikájáról tanúskodik.

Egy szórványközösség megerősödése nagyon hosszú folyamat eredménye, ezért bármilyen külső vagy belső nyomásra könnyen sebezhetővé válik. Szórványban hatványozottan fontos az összefogás, a közös akarat. A széthúzás, a szétaprózódás, az önérdek, az önzés, az ellentétes csoportérdekek olyan tényezők, amik felgyorsítják a közösségek felmorzsolódását. Sokat tanulok itteni munkatársaimtól, barátaimtól, ismerőseimtől a romániai társadalmi, politikai, civil, kulturális és oktatási helyzettel kapcsolatosan, de ez kölcsönös, hiszen én már több éves szakmai és társadalmi tapasztalattal rendelkezem a helyszínen, itt Romániában.

Személyes érintettségem, ami még tovább növeli az elkötelezettségem és szilárd elhivatottságom a romániai magyar közösségek irányába: a gyermekem is romániai magyarnak született. A párommal, aki erdélyi magyar, míg én magyarországi, apai ágon lengyel gyökerű magyar vagyok, olyan nevelést kívánunk biztosítani gyermekünknek, gyermekeinknek itt Erdélyben, hogy magyar identitásuk semmilyen körülmények között se kerülhessen veszélybe, akkor se, ha olyan pályára készülnének, ahol a magyar nyelvű felsőfokú oktatás veszélyben van. Ilyen például az orvosi-gyógyszerészeti oktatás Marosvásárhelyen, míg Temesváron már nem is elérhető. Gyermekeinknek Erdély lesz az elsődleges otthona, és ha orvosnak készülnének majd, nagyon fontos, hogy 20 év múlva is legyen magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti képzés Romániában, például Marosvásárhelyen.

Bízom a magyar közösségek gyarapodásában, és abban, hogy ehhez a cselekvési teret mindenki elsősorban a saját környezetében, szűkebb pátriájában igyekszik megteremteni, biztosítani, ami után a közös fellépés, összefogás is erősebbé válhat!