Jelenlegi hely

Fotográfiai időutazás Erdélyben

Analóg fotográfia, múltunk és kulturális örökségünk hordozója

/ Prosenszki Róbert /
prosenszki.robert képe
Erdélyben, Székelyudvarhelyen, a Kováts fényképészet, a nagy múltú iskolaváros négy generációs képíró dinasztiája egy olyan páratlan fotográfiai gyűjteményt őriz, ápol és gyarapít, amilyenhez foghatót egész Közép-Európában nehezen találnánk.
Betfalvi kisiskolások tanórán - Ilford Pan 400'48-as ünnepség Székelykeresztúron - Ilford Delta 400Székelykeresztúri gimnazisták - Ilford Pan 400Az erzsébetvárosi (Erdély) örmény katolikus templom homlokzati bejárata - Agfa APX 100

A közel 80 ezer negatívot tartalmazó hagyatékot szakszerűen kezelni, tárolni és feldolgozni, azaz, állagmegóvásukról gondoskodni, digitalizálni, archiválni, esetleg még nagyításokat is készíteni az értékesebb darabokról a fotólaborban, hagyományos vegyszeres eljárással, és mindezt közben közkincsé tenni, olyan szakmai feladat, ami jócskán túlmutat a műterem, a műhely keretein. Nem csak a fényképész számára, fotográfiai értelemben, de a helytörténész, a művészettörténész, a múzeumi szakember, a kultúrantropológus, következésképp az adott nemzeti közösség szemszögéből is felbecsülhetetlen értéket képviselnek, kulturális örökségünk hordozóiként, nyersanyagaként, hiszen a képek múltunk darabjait ábrázolják. Mindegyik fotó egy-egy kompozíció, az alkotó, a megrendelő, a kor látásmódját, életszemlélet közvetíti. A több mint száz éve működő Kováts fényképészet öt egymást követő fotós nemzedék örökségét őrzi. A mesterség, miután id. Kováts István mesterétől, Ferenczy Lukácstól megvásárolta a fényképészetet, apáról fiúra szállt. A fotómúzeumként és aktív műhelyként is működő fényírda tartja a lépést a modern korral, szerencsésen különválasztva, ugyanakkor integrálva az analóg és a digitális technológiát. Megjegyzem, gyakorló fotósként én magam is ezt teszem. A negatívok előhívása, nagyítása a fotólaborban, majd külön-külön szkennelése, digitalizálása, szakértelmet, odafigyelést, időt, pénzt és türelmet igényel. Aki analóggal foglalkozik, a hagyományos, vegyszeres eljárást alkalmazza a nagyításoknál, a képek művészi igényű kidolgozásánál, nem elégszik meg csupán a szkennelt negatívok számítógéppel utómunkázott képkockáinak nyomtatásával. Manapság már minden fotós digitális utómunkával tökéletesíti, módosítja képeit, és erre olyan programok állnak rendelkezésre, amik korábban elképzelhetetlenek voltak a fotográfusok számára, akár még csak 20-25 évvel ezelőtt is. Képzeljük el, mindez hogyan történt harminc, negyven, ötven, vagy száz, százötven évvel ezelőtt! Akkoriban is folyamatosan fejlődött a technológia, így tehát például fényévek választják el a nyolcvanas-kilencvenes éveket a harmincas évektől, ahogyan a harmincas éveket is a századfordulót megelőző évtizedektől. Ha nem tudjuk elképzelni, milyen lehetett a leképezési folyamat fényérzékeny anyaggal bevont hordozóanyagra, a dupla- és triplakamerás okostelefonok, az autófókuszos, helyettünk mindent elvégző digitális fotómasinák kora előtt, látogassunk el Székelyudvarhelyre, a Kováts fényképészethez! Ha el tudjuk gondolni, és van némi ismeretünk a fotográfia történetéről, legalább arról, hogyan fényképeztek szüleink, nagyszüleink vagy a dédszüleink, akkor talán még érdekesebb kontextusba helyezhetjük a látottakat, halottakat... de még ennél is sokkal többet ad ez a fotómúzeum, hiszen több tízezer negatívon őrzi Székelyudvarhelynek és környékének, az egykori Udvarhelyszéknek polgári, népéleti, táji és településtörténeti valóságtöredékeit, feketén-fehéren, ahogy volt. A gyűjtemény egyik értékes része a frontvonalakon és a frontvonalak mögött készült. Az 1881-ben született alapító-dédapa id. Kováts István ugyanis a 82. gyalogezred hivatalos fényképészeként szolgált az első világháború során, s mint ilyen, négyszáz felvétellel jött haza.

A Kováts fényképészet nyaranként fotótáborokat is szervez, ahol általános és középiskolás korú gyerekek ismerkedhetnek meg a fotográfia eszközeivel, ugyanakkor maguk hívhatják elő a hagyományos gépekkel készített fekete-fehér képeket is. A táborok idejére Kovátsék néha értékes, régi kamerákat is elővesznek, amelyeket akár hatvan-hetven éve nem használt senki. A régi technika mellett a modern, multimédiás eszközökkel is megbarátkoznak a résztvevők, megmutatják nekik, hogyan használhatják fotózásra a digitális fényképezőgépek mellett az okostelefonjukat fényképészeti, kompozíciós tudatossággal.

A 13 éves Zoltán saját fényképezőgéppel, egy tükörreflexes Canonnal jelentkezett a tavalyi táborba, és ahogyan mesélte, se ő, se a szülei nem tudtak sokat a fotózásról. Két táborban töltött izgalmas nap után kezdte megismerni a gépét, és azóta lelkesen fényképez, sőt, már az analóg fotózásba is belefogott. Vett egy orosz gyártmányú Zenit tükörreflexes gépet és hozzá egy manuális, szeléncellás fénymérőt, amit olyan gépekhez gyártottak a hetvenes-nyolcvanas években, amikben nem volt beépített fénymérő. Következő lépésként a laborálással is megpróbálkozik, és maga hívja elő a negatívokat. Jómagam is hasonlóan inspirálódva, ebben az életkorban kezdtem el fotózni. Sosem felejtem el, milyen izgatott figyelemmel tanultam a fotózás alapjait, milyen gyermekien őszinte lelkesedéssel vártam az újabb alkalmakat az alkotásra, az önmegvalósításra, aminek kereteit az analóg fényképezőgépek keresői, lencséi, és a fotólabor sárgászöld, vöröses fényei rajzolták meg: ahogyan az első képek körvonalai, kontrasztjai láthatóvá váltak az előhívótálban.

A műhely és a képíró dinasztia történetéről bővebben: https://kovatsfenykepeszet.ro/rolunk

Szintén gazdag helytörténeti fotóanyaggal rendelkezik a székelykeresztúri Molnár István Múzeum is, amit a múzeum vezetője, Sándor-Zsigmond Ibolya kezel, és szakértő munkájával támogatja az anyag feldolgozását. A 20. század első feléből Nagy Béla helyi fotográfus hagyatéka jelenti a törzsanyagot, de a múzeum egykori igazgatója, alapítója és névadója, dr. Molnár István is sok általa exponált negatívot, fotót hagyott hátra. Az itt őrzött fotóanyagot hasznosította Vofkori György erdélyi hely- és művelődéstörténész is, a „Székelykeresztúr képes története” című, korabeli fotóanyaggal illusztrált könyvében, ami az egykori fiúszék köz- és magánkönyvtáraiból nem hiányozhat.

A fotográfiai anyagok iránt érdeklődők számára ajánlom a magyar Fortepan honlap mintájára létrehozott Azopan online fotóarchívumot! Ahogyan a Fortepan magyar gyártmányú pankromatikus film volt (Vácott gyártották), úgy az Azopan román gyártmányú (Marosvásárhelyen gyártották) a digitális korszak térnyerése előtt. Magyarországon a Fortepan számított a legelterjedtebb fekete-fehér fotófilmnek, a szocialista Romániában az Azopan. A két fotóarchívumot a történet, a tárgy és a cél is összeköti, sőt, a két adatbázisnak vannak közös elemei, annál is inkább, mert a román Azopan oldal kezdeményezői erdélyi magyar fotográfusok.

Képes illusztrációként saját analóg fotóim közül válogattam négyet, amiket az utóbbi pár évben fényképeztem erdélyi munkáim során. Ezeket sajnos már nem fotózhattam Fortepan filmre, mert a nagy múltú váci Forte gyár 2007-ben beszüntette működését. Mindig nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor gyerekként, de még egyetemistaként is Fortepan filmekre fotózhattam, és bizony szívesen kipróbálnám az Azopan filmeket is, de sajnos már azokat sem gyártják. Helyettük angol gyártmányú Ilford, amerikai gyártmányú Kodak, német gyártmányú Agfa vagy Rollei, és cseh gyártmányú Foma filmekre fotózok, amikor fekete-fehér pankromatikus filmeket használok, ahogyan az illusztrációként használt képeknél is; de a korábban publikált cikkekben és galériákban is fellelhetők ilyen nyersanyagokra exponált képek.

A Fortepan és az Azopan összeköt minket, mindaz, amit jelentenek, nem csak fotográfiai értelemben; és most 2020-ban, a nemzeti összetartozás évében különösen aktuális, fontos, hogy ezt meg tudjuk mutatni, meg tudjuk őrizni, és tovább tudjuk adni gyermekeinknek, az utánunk jövő nemzedéknek!