Barcasági csángó tollforgatók tükrében
Mi az, amivel biztosan azonosulni tud a barcasági magyarság is? A válasz erre azért is nehéz, mert régen a néprajztudomány leírásait, adatfeldolgozásait az általánosság jellemezte. Amennyiben azok egy bizonyos területről származtak, a közösségek életének, szokásainak leírásakor csak a falu neve volt érdekes, az adatközlők neve már nem.
A kutatók gyűjtési módja ma sem tér el jelentősen az elődökétől, ám a feldolgozás során már fontos, hogy a névvel megjelölt adatközlőt pontosan idézzük.
Ma már sokkal komplexebb, holisztikus is lehet egy kitekintés, így már fontosnak tekintjük azokat a kéziratos füzeteket, amelyeknek szerzője nem ismert, mert mindenki lemásolta magának, de jelentős értékük van azoknak az írásoknak is, amelyekben egy-egy egyszerű parasztember, esetleg tanító írja le a falu szokásait, hogy ő maga mentse át az utókornak.
Ezekben a füzetekben nem egyszer verseket találunk, amelyek közül sok igen irodalmi értékű is, és nem egyszer éppen alkalmi jellegük miatt folklorizálódnak. Így hát, úgy gondoltam, hogy ezen írásomban is inkább két írogató ember hagyatékából szemezgetnék, hiszen mit is ragadjak ki a barcasági magyarság szokásaiból?
Egyértelműen csak a hétfalusiakéhoz nyúlhatnék, de a névnapköszöntőkről, a boricajárásról sokat írtunk, még akkor is, ha nem eleget és nem mindig körültekintően. Idézzük inkább a barcaújfalusi Erdő György és a tatrangi Fóris István írásait, már csak azért is, mert ezekből olyan eseményekre, szokásokra derült így fény, amelyeket a ma ott élők is sokszor csak hallomásból ismernek.
1960-ban a barcaújfalusi Erdő György, az egyházközség felügyelője, akire az idősebb generáció még mindig szeretettel emlékszik, illetve temetéseken sokszor énekelték dalszövegeit, a következő szavakkal kezdte visszaemlékezéseit:
„Minden e földön csak elmúlandó. Semmi nincs itten megmaradandó” – mondja az egyik szent énekünk. És ez valóban így is van. A szünet nélkül rohanó idő és az egymás után lepergő esztendők mindent magukkal ragadnak és könyörtelenül visznek a megsemmisülés felé… Elmúlik maga az élet is, és az elmúlás után csak az emlékezésnek egy-egy kis szikrája marad meg kisebb, nagyobb mértékben.
Vannak azonban olyan dolgok is, amelyek minden múlandóság közepette is hosszú ideig fennmaradnak, és nemzedékről nemzedékre szállva évtizedek, sőt évszázadok eltelte után is élnek a népek emlékezetében.”
Egy ilyen szokás, amelyre Erdő Gyuri bácsi kitér, a karácsonyi éneklés, amelyről ő azt írta, hogy a környéken csak Újfaluban gyakorolták, és mint a kéziratból kiderül, a falu fiatalabb férfi lakói, de különösen a legények, 2-3 csoport verődve, karácsony első estéjén megénekelték a falu lakosságát és beköszöntötték a karácsonyt.
Akkoriban még diktálás után énekeltek: a csoport egyik tagja könyvből előre énekelte a sorokat. Az éneklésnél senkit sem volt szabad kihagyni, minden ház előtt el kellett énekelni egy-két szakaszt, így a kántálás legtöbbször hajnalig tartott. Amikor már minden házat végigjártak, még egyet énekeltek a templomtoronyban, s azután elcsendesedett a falu. Sajnos, Erdő György nem jegyezte le azokat a verseket is, amelyekkel a családokat illett megköszönteni.
No, de vissza a karácsonyi szokáshoz. Ha az éneklő férfiak pénzt is kaptak, azt eltették a karácsonyi tánc kiadásaira. Már karácsony előtt 8-10 nappal két idősebb és tekintélyesebb legény megfogadta a muzsikásokat, szobát fogadott, ahol táncolni lehessen, beszerezte a hatósági engedélyeket (a korábbi korokban sokszor kellett engedély ahhoz, hogy bálokat, összejöveteleket tartsanak, a két világháború időszakában akár meg is tagadhatták ezt a magyaroktól).
Az ünnep első napján már hat órakor megkezdődött a tánc, ami legfennebb éjfélig tarthatott. Ezen a napon választották meg az ifjúság elöljáróit is. Azok a legények, akik a zenészeket fogadták, nagylegények lettek, további kettő leányosztó, és ismét kettő szűrvonó. Minden megválasztott egy fél liter pálinkát fizetett áldomás fejében, amit közösen fogyasztottak el.
A tisztviselőknek természetesen kötelességeik voltak: a két nagylegény a táncok megszervezésével és a költségek elszámolásával foglalkozott, a lányosztóknak a lányokat kellett elkéreztetniük a szülőktől. Ugyancsak a lányosztók feladata volt a zenészek élelmezése. A szűrvonóknak a rendre kellett vigyázniuk. Kötelességük volt arra ügyelni, hogy minden legény csak leánnyal táncoljon.
Ha valamelyik legény fiatalasszonyt vagy gyónatlan, vagyis megkonfirmálatlan lányt vitt táncba, megszűrözték, azaz elvették a sapkáját, és csak egy fél liter pálinka ellenében adták vissza. A legényeket azért is megszűrözhették, ha a lányok álltak, és nem vitték táncba őket. Ha viszont sok volt a táncos, a szűrvonó kettéosztotta a társaságot, hogy mindenki nyugodtan táncolhasson.
Ha valcert, azaz kerek táncot jártak, a szűrvonó irányította, hogy a táncosok egymás után, körbe táncoljanak. Ha valaki kiállt a körből, ugyancsak megszűrözték. A tisztségviselők között szerepelt egy botos is, aki a gyerekeket fegyelmezte. Ha a táncos házba begyűltek a gyerekek, valamelyik legény elkiáltotta magát: botos! S az elég volt arra, hogy mindenki mulatságára a gyerekek meneküljenek kifelé.
Karácsony első napján, miután megválasztották a tisztviselőket, a táncos legények két csoportra oszlottak, és elmentek megénekelni a falut, hiszen ez a tánc mellett sem maradhatott el. Amennyiben egy legény nem ment el énekelni, helyettest kellett állítania maga helyett.
Sokan fogadtak pénzért fiatal embereket, esetleg rokonokat, hogy amíg azok helyettük énekelnek, addig ők nyugodtan táncolhassanak éjfélig. Szokás volt továbbá, hogy ezen az estén a lányoknak lánást, azaz virágcsokrot kellett tűzniük a szeretőjük sapkájára. Mindezt azonban még éjfél előtt el kellett végezniük. Másnap, karácsony másodnapján mindenkinek kötelessége volt templomba menni. Ha valamelyik legény elszunnyadt a tánc vagy az éneklés fáradalmaitól, később megszűrözték.
Ez a hagyományos karácsonyi tánc, amely aprószentek napjának éjjelén ért véget, az első világháború kitörése után megszűnt, de az emléke még hosszú ideig élt a faluban. Ahogy Erdő Gyuri bácsi írta, volt benne valami, amiből a mai kor sok tanulságot vonhatna le, és díszére válnék, ha a régi szokásos példát követné.
Éppen azért, mert az intézkedéseket nem törvényhozó testület dolgozta ki, hanem apáról fiúra öröklődtek, s a lakosság apraja-nagyja alávetette magát, az intézkedéseket tiszteletben tartotta, és engedelmeskedett az elöljáróknak.
Meg kell említenem még, hogy minden sátoros ünnepen kötelessége volt a bírónak az ünnepet beköszönteni. Ez abból állt, hogy amikor a hívek kijöttek a templomból, a bíró üdvözölte őket, és boldog ünnepet kívánt nekik. A társadalmi átalakulásokkal megszűntek a bírói tisztségek, s így a beköszöntés az egyházi elöljárókra maradt.
Egy alkalommal, midőn a gyülekezet felügyelője hiányzott, az ünnepet Erdő György köszöntötte be. Néhányszor még helyettesítette a felügyelőt, míg később már a felügyelői tisztségre is őt választották meg.
Amikor 1960-ban lejegyezte e hagyományokat, természetesen életrajzával és más szokásokkal együtt, Erdő Gyuri bácsi a következőképpen zárta sorait:
„Arra kérem tehát a következő mindenkori nemzedékeket, hogy az említett hagyományos régi szép szokásokat becsüljék meg, tartsák mindenkor tiszteletben, őrizzék meg ezáltal, hogy a lehetőség szerint gyakorolják és mint ősi örökséget hagyják az utódaikra.
Kérem a jó Istent, hogy a következő nemzedékeknek adjon erőt és lehetőséget ezen ősi szép szokások gyakorlására, öntsön a lelkekbe ösztönt ezeknek a megvédésére és tiszteletben tartására, és az Ő gondviselő szent kezével vezérelje az igaz úton az egész emberiséget. Az Ő vigasztaló szent kegyelme kísérje egész életünket!”
Amikor lapozgattam ezeket a kéziratos füzeteket, azon töprengtem, hogy mit is ragadjak ki belőlük. Szándékosan nem kívántam kiegészíteni ezeket a szokásokat olyanokkal, amelyek időben közelebb álln(t)ak hozzánk, sőt nosztalgiázni sem. Egyszerűen a szövegekre és írójukra szeretném irányítani ismételten a figyelmet, mert igazi értékük a stílus, a szerzőké pedig az, hogy néhány osztályos iskolázottsággal is ilyen jelentős teljesítményre voltak képesek.
Cikkemet pedig egy költeménnyel szeretném zárni. Szerzője a tatrangi Fóris István, akinek regényét és naplóját már nyomtatásban is olvashatjuk, verseinek kiadása azonban még várat magára. Ezeket az I. világháború frontjain kezdte írni, olykor éppen verses beszámolóként. Többek között azt is, amelyet 1915. december 29-én küldött feleségének az orosz harctérről.
Kedves feleségem! Ezennel tudatom,
Elég jól volt dolgunk a szent karácsonyon.
Hogyha nem éppen a régi boldogságban
Töltöttük békében, örömben, vígságban…
Volt egy karácsonyfánk, szépen földíszítve,
A rá rakott holmit jó Királyunk küldte.
Küldtek még mások is mindenféle holmit
Akikért strázsálunk éjjel-nappal itt kint.
El küldték mihozzánk a harcmezejére,
Ládába pakolva, szépen elrendezve.
A kapitány urunk eljárt mindenhova,
Karácsony estéjét nekünk föláldotta.
Énekeltünk előbb egyházi éneket,
Azután a himnuszt és más egyebeket.
A német bajtársak szintén énekeltek,
Úgy szintén pediglen a román testvérek.
Aztán kapitány úr egy beszédet tartott,
Éljenzés közben szépen elbúcsuzott,
Hátra hagyva bölcsen: osztozzunk meg szépen,
Jó egyetértéssel és illedelmesen.
Aztán osztottuk a karácsonyfa alját,
Elsőbbször is a szép kilenc darab pipát.
Ezekből megjegyzem, egyet én is kaptam,
Hogyha haza megyek, akkor megmutatom.
Minden ember kapott tíz darab süteményt.
Cukrot, szappant és … és szeretetből reményt.
Dohányt, plajbászt, apírt, tíz darab szivarat,
Tíz darab tábori és képeslapokat.
Továbbá volt ott még sok színes gyertyácska.
Aszalt körte, szilva, dió, füge, alma.
Bor is jutott jócskán, karácsony estére,
Lefeküdtünk aztán, vígan énekelve.
És aztán másnap az első ünnepen,
Összegyülekeztünk mindnyájan egy téren.
Templomunk tetője volt az égboltozat
Oltárunk pedig fehér fátyol huzat.
Itt mi körben állva SZÉPEN ÉNEKELTÜNK
A kapitány urunk volt a mi lelkészünk.
Szép beszédet mondott, röviden, édesen,
Tudom meghallgatta azt a Nagy Úr Isten!
Ránk tekint onnan fönt, őriz és megsegít.
Oltalmába veszen s a harcban bátorít.
Ő a magasságból, ki mindent hall és lát,
Nem hagyja el soha s szenvedő lakát.
Most még hozzá teszem, kérjük Istenünket
Érjük békességben a más ünnepeket…
Karácsonyfa mellett, szép családi körben,
A meleg szobában csendes békességben.
Férjed István.
Orosz harctér, Koroschovnice
