RÉGIES, FOGARAS-KÖRNYÉKI VISELETEK NYOMÁBAN
Valamikor a századfordulón a halmágyiak elhagyták a régies viseletüket, ekkor már nem hagyományozódott tovább. De ebben az időben még elcsíphető egy-egy fényképen, illetve a szájhagyomány szerint egy-egy farsangon. A régies viselet legreprezentatívabb formája az ún. aranyos-tűs menyecske viselete. Körülbelül 15 évvel ezelőtt a II. Halmágyi Napokra Magó Anna inspirálására a helyiek felkutatták a Halmágyhoz köthető utolsó viseletdarabokat, s egy fényképsorozat erejéig felöltötték őket. A szóban forgó viseletről rendkívül sok információt gyűjtött össze Szász Éva (nyugdíjas tanárnő, halmágyi lakos), aki az akkor, a fogarasi vármúzeumból kihozott blúzt rekonstruálta, újravarrta. Az eredeti blúz ma is látható a Fogarasi Vármúzeum kiállító termében, a másolat pedig a halmágyi tájházban. A kutatásom legizgalmasabb része az volt, amikor Magó Anna közbenjárásával bemehettünk a Fogaras-földi Múzeumba (Muzeul Tarii Fagarasului Valer Literat, Fogaras) és annak raktárába, ahol lenyűgöző szakszerűséggel tárolják a környékbeli gyűjteményeket. Gheorgh Faraon, a múzeum kurátora (muzeograf) rendkívüli szakértelemmel, figyelemmel és kedvességgel vezetett körbe.
A legizgalmasabb viseletdarabok a halmágyi blúz, a fejviselet (a patyolat, a csepesz), valamint a mátkakendő.
A halmágyi női blúz feltűnően, de nem hivalkodóan díszes. A nyaki résznél darazsolással kifejezetten mutatós mintát láthatunk. A nyaki résznél és az ingujjnál keresztszemes hímzések díszítik a blúzt. A háti részen a lapockától lefelé látható tulipános motívumsor szinte minden virága különbözik, a varrások pedig szintén díszes öltéssel készültek. Az aranyos-tűs menyecske viselete nem csak blúzát tekintve díszes! Rendkívüli finomságról és gazdagságról tanúskodik a női fejviselet is. Az ún. patyolat alatt feltehetőleg koszorúba font hajat viseltek, amit szögletesre hajtott, merevített pánttal erősítettek meg. Erre került a csepesz – ami Halmágyon fehér színű – majd mindezek tetejébe a patyolat – ami rendkívül finom szövésű, majdnem 3 méteres, beszövéssel és hímzéssel díszített rendkívül vékony kelme.
A gazdag családok viseletének kiegészítői hihetetlen gazdagságról tanúskodnak. A halmágyi szájhagyomány szerint itt is ismert volt az aranyos-tű, a kösöntyű és a bogláros öv. Aranyos-tűkkel tűzték meg a patyolatot az alatta lévő csepeszhez, hajpánthoz és koszorúba font hajhoz. A kösöntyű egy rézből készült díszes mell-korong. A helyi szájhagyomány még tartja, hogy melyik családnál volt utoljára. A hosszan tartó szegénység során mindenki pénzzé tette ezeket a tárgyakat. „Édesanyám magyarázta, hogy milyen volt. Azt mondta, hogy a hétfalusival volt hasonló. Brassóban és Szebenben is hordtak ilyet” – magyarázza Szász Éva néni. A népi emlékezés azt tartja, hogy Türkmenisztánból és más keleti népek kapcsán ismerik ezeket az ékszereket. A szó-beszéd szerint a kösöntyűnek védő szerepe is volt. Mivel két ökör árába került egy kösöntyű, ezért csak a módosabb családoknak volt, s ezek a családok is leginkább öröklés útján adták tovább generációról generációra.
A Fogaras-földi Múzeumban, Fogarasban megtekinthető a környékről származó kösöntyűk két darabja, egy bogláros öv, és több rend aranyos tű.
A díszes viselethez mindig járt egy ún. mátkakendő. A fényképeken a nők karján átalvetve látható. Gyakran ezzel temették az elhunytakat. A faluban egyelőre két darabot találtam. Szász Éva néni a halmágyi Kabalán egy jó állapotú, ámde félbevágott mátkakendőt renget. Fogarasi Ibolyánál, (a halmágyi Szurcsó szádánál) egy olyan darabra leltem, amiből a hímzőfonal ki-ki van kopva, de a tűnyomok még mutatják a minta vonalát. A fogarasi vármúzeum raktárában további két mátkakendőt volt lehetőségem megtekinteni. Ezeknek van egy jellegzetes régies motívuma, díszítési technikája. S amellett komoly jelentőséget is tulajdonítottak ennek a darabnak.
Egyelőre sok kérdés maradt még megválaszolatlanul, de remélhetőleg a kutatás folytatódik. Szándékaink szerint valóságos és teljes körű rekonstrukció is születik majd a halmágyi aranyos-tűs menyecske viseletéből.
Fontosnak tartom, hogy ezen a környéken élő, szórvány magyarság megkapjon minden olyan lehetőséget, mely önértékelésükhöz, önbecsülésükhöz hozzáad. Azért tarom ezt így, mert ahhoz, hogy a hagyományátadás kontinuitása ne szakadjon meg, első sorban arra van szükség, hogy az itteni magyar hagyomány ne egy szégyellni való szellemi emlék legyen, amihez a szegénység és a szenvedés emléke tapadt, hanem egy értékes szellemi kincs. Mert valóban az. Legalábbis mind tárgyi, mind pedig szellemi hagyatékban ezt mutatja.
