Ez alatt a jó pár hónap alatt a halmágyiak komoly közreműködésével egy olyan gyermekjáték gyűjtést sikerült összeállítanunk, mely az 1970-es évek Fogarasföld halmágyi gyermekvilágát mutatja be. Célom első sorban az volt, hogy az itteni magyar kultúra jegyében szervezett gyermekprogramok szervezői egy olyan összeszedett ötlettárhoz jussanak, ami az itteniek mozgás, ének és kulturális anyanyelvéhez legközelebb áll. Szeretném, ha a hagyományozódás folyamata nem szakadna meg, hogy gyökereinket megtarthassuk.
Lakatos Bakó Melinda így emlékszik vissza a halmágyi gyermekkorra: „Alig vártuk a tavaszt, mi, falusi gyerekek, azért, mert akkor miénk lehetett a határ! Ott voltak játszótérnek a falu házai előtti dombok, a Gugáék dombocskája a transzformátor közelében, a Samu György dombja a bolt előtti utcarészen… de ennél izgalmasabb volt a Tóárka melletti fűzfák már sárgálló bertyókasora, még sárgászöld levelei, alig vártunk, hogy megduvasszuk az ágait, alig vártuk, hogy belefújhassunk a fűzvavesszőből duvasztott "fízfasípba." A sárigvirág is virított már a Tó-végében, szárából láncot készítettünk, az üreges virágszárakat összedugva lánccá fűztük (…)”
Báránbúvó
A halmágyi bújj-bújjozást báránbúvónak nevezik. A lányok tavasszal párba állva, egymás mögé sorakozva kaput tartottak, a többiek pedig láncban jártak a kapu alatt, s közben énekeltek. Egyes emlékek szerint a dalhoz még bővítmény is tartozott.(a fényképek közé mind a dal, mind pedig a bővítmény kottáját feltöltöttem.)
A báránbúvónak két emléke is él: az egyik szerint ketten, két kézzel tartanak kaput, s többiek láncban mennek alatta. A kaputartók a dal végére a kaput lecsapták, s aki a kezüknél maradt, azt kérdezték, méghozzá a következő módon. A kaputartók félrevonultak egy pillanatra s két hasonló hangzású, vagy alliteráló szót osztottak ki maguk között. S aztán visszaléptek a helyükre, s kérdezték azt, aki a lecsapott kapu alatt maradt, hogy kihez megy. S akkor az választott, találomra. Akinek a jelét mondta, a mögé állt. A játék kezdődött elölről, addig, míg mindenki elfogyott a láncból. A végén a két sor erőpróbát tett: a kaputartók kezet fogtak, s mögöttük a már felosztott játékosok sorban fogták egymás derekát. Húzták egymást addig, míg valamelyik el nem húzta teljesen a másikat a helyéről.
Egy másik változat szerint mindenki felsorakozott kettesével egymás mögé, fél kezükkel kaput tartva. A hátsó pár átbújt a kapusoron s előre állt. Az emlékek nem egyértelműek a tekintetben, hogy lecsapták-e a kaput, vagy sem. Sőt egyes emlékfoszlányok említenek „Új a csizmám nyikorgós…” bővítményt, dallamsort is.
Temető kapuja…
Serdülő lányok dalos táncos játéka. Rend szerint böjtben, tánctilalmi időszakban járták. 3 lány összekapaszkodott, s az első két sor alatt jobbra-balra ringó lépéssel, s énekeltek. Ez után szövegrész után lassú-majd egyre gyorsuló lendületű forgásba kezdtek:
A dalra mindenki emlékezett, határozottan és egyöntetűen. A hozzá tartozó mozgásra már csak kevesen. A nem egyértelmű emlékek szerint a forgás iránya vagy dallamonként változott, vagy pedig a három dallam alatt egy irányba történt.
Elvesztettem zsebkendőmet
Halmágyon erre a dallamra körfogócskát játszottak. A játékosok kört formálnak, egy játékos a körön kívül sétál. A játékosok körbe állnak, s megállás nélkül, folyamatosan éneklik a játékhoz tartozó dalt. A körön kívül sétál az egyik, aki a séta közben elejt egy zsebkendőt valamelyik játékos háta mögött, aki - ha az észreveszi -, felkapja a zsebkendőt és szalad a körön kívül, kergetve a társát. Amennyiben utoléri, megérinti, és így az előző játékos marad tovább is a körön kívül. Ha azonban nem éri utol, akkor a kergetőből lesz az új, körön kívül sétáló játékos. Ha valaki észre sem veszi, hogy a háta mögött elejtették a zsebkendőt, míg a másik teljesen körbe ér, akkor az felveszi a zsebkendőt, és megtörüli az orrát!
Hová menyen feles mákó?
Ennek a játéknak rendkívül izgalmasak a hátterei: sajátos helybéli, kollektív hiedelem és gyermek-félelem kapcsolódik hozzá. A feles mákó alakjának afféle kitalált, ijesztő képet adtak egykor a halmágyi gyermekek. Ő egy olyan figura volt, aki a gyermek-hiedelem szerint a temetőben lakott. A feles szót a feles kenyérrel magyarázták, ami errefelé a szalonnáról lecsöpögtetett zsíros kenyeret jelentette, amit hagymával szoktak enni. A feles mákó, olyan zsíros ember. A halmágyi temető Fróniusz kriptájának rizsparókás portréjának ijesztő alakjához kötik. A valóságban Michael Fronius, Brassó királyi bírója volt, aki bérelte a halmágyi kúriát. Halmágyon halt meg. Legátuma értelmes gyermekek taníttatását biztosította még sok éven át. Ennek ellenértékeként a falu köteles volt gondozni a kriptát. De maga a kripta gyerekszemmel félelmetesnek tűnt. „Féltünk tölle, hogy megeszen. Olyasmi vót, mint a Babbás Mányi. Azt meg olyan kevély, szép asszonyra mondtuk.” – emlékeznek vissza a helybéliek, s nagyokat kacagnak ezen az emléken.
Szeretném, ha ez a munka inspirálna más közösségeket is arra, hogy megalkossák saját esztétikai anyanyelvük kézikönyvét, hogy azt tudjuk gyermekeinknek visszatanítani, ami első sorban valóban az ő örökségük.
A kilenc hónap alatt a halmágyi asszonyok és férfiak rengeteget hozzátettek Melinda néni emlékeihez: néha több változatról vagy komplett játékokról meséltek. De van valami, amit ezen felül kaptam tőlük: a végtelen őszinteséget és a nyitott szíveket. Hálával gondolok Bakó Irénre, Fekete Máriára, Fekete Istvánra, Fogarasi Ibolyára, Grépály Hajnalkára, Grépály Melindára, Mekker Ildikóra, Moldován Júliannára, Nagy Ilonkára, Nagy Sándorra, Szász Andorra, Szász Évára, Szász Károlyra, Szász Kálmánra.
