Jelenlegi hely

Hármashatár

A trianoni trauma máig tartó következményei Szatmár-Beregben

/ Prosenszki Róbert /
prosenszki.robert képe
Magyarország legkeletibb csücskében, Garbolc szatmári kisközség határában három államhatár fut össze, az ukrán, a román és a magyar. A trianoni kiporciózás máig hatóan választja el a kistérség magyar falvait, közösségeit. A szomszédos falvak közös gyökerű közösségeinek, családtagoknak, rokonoknak érintkezése vált lehetetlenné 100 évvel ezelőtt.
Garbolc és Szárazberek között... Hármashatár Garbolcnál 1948-ban elhelyezett határkő a Túr partján, Garbolc határában Nagyhódos és Nagypalád között... (2019 nyári felvétel, analóg, Agfa Vista 200-as színes negatívra)

A falvak természetes határait erdőrészek, mezők, folyók, vízfolyások, megművelt mezőgazdasági területek jelentették, amik aztán nehezen áthatolható senki földjévé váltak a trianoni határrendezés után. Megszakadtak a falvakat összekötő földutak, benőtte őket a sűrű bozótos, a határkövekkel jelzett földet szögesdróttal vonták be a kijelölt határzónában, a régi vadleső magaslatok helyén határőrtornyokat emeltek, ahonnét immár nem a békeidőbéli vadőrök figyelték a vadakban gazdag Túr menti ártéri erdőket, hanem a három kommunista ország kényszersorozott határőrei éles lőfegyverekkel a határsértőket. Ez az a táj, ahonnét a Rákóczi szabadságharc indult, és ez az, ahol befejeződött. Innen indult, erről a Szatmár-beregi tájról, Tarpáról, és ugyanide tért vissza, a nagymajtényi síkra, ami szintén átkerült a határon innentől határon túlra. Ahogyan Nagypalád az akkori Szovjetunióba, a mai Ukrajnába, és ahogyan Szárazberek, Kispeleske, Mikola, Újmikola, Újberek, Kissár és Nagypeleske szintén a Szatmár-beregi, avagy az Észak-partiumi Romániába.

Ez a szülőföldem, ez a hármashatárú, háromfelé szaggatott Szatmár-beregi táj! Ide invitálom annak az erdélyi magyar közösségnek a tagjait, ahol a Petőfi Programban szolgálatot teljesítek, és mindenki mást, aki e tündérvilág (Móricz tündérvilága!) mesés szépsége mellett az itt élő emberek lelkületét is szeretné megismerni, megtapasztalni. Itt a szétszakítottság többszörösen hatott, mert míg például máshol, más országok fennhatósága alatt ugyan, de együtt maradtak a magyar közösségek, több helyen egy tömbben, később indulva a beolvadás és a szórványosodás útján, itt, ezen a csendes, szerény, eldugott tájon teljesen elvágták egymástól a szomszédos testvérfalvakat. Nemzetségek, családtagok, rokonok szakadtak el egymástól végleg. Nem volt átjárás. Régi temetőinkben nyugvó felmenőink élete erről mesél. Még a helyi szólásmondásainkban is szerepelnek a szomszédos, elszakított községek nevei, és ezeket a mondásokat, szófordulatokat nemzedékekkel előttünk itt élő felmenőinktől örököltük. Ma már nem tudatosan használjuk őket, hiszen nemzedékek óta nincs közvetlen átjárás a szomszédos Szatmár-beregi magyar testvérfalvak között (eltekintve a második bécsi döntés hatályának pár évétől a második világháború idején). Ha több példa etimológiai gyökerét vizsgálva, feltárva példálóznék, az túlfeszítené jelen írás kereteit, terjedelmileg is, ezért itt csak egy példát említek, „egyet mondok”: „Egyet mond, mint a halábori bakter!” Ezt a tiszakóródi származásúak szokták mondani, így anyukám is, aki onnan származik, de halottam kiskoromban anyai nagyszüleimtől, nagynénémtől is, akik ott élték le életüket. Amikor megkérdezem a Tiszakóródról származókat, miért mondják, honnan a mondás, már nem tudják, viszont ha a térképre nézünk, rögtön látjuk, hogy Halábor valójában Tiszakóród szomszéd faluja, a Tisza túl oldalán. Ukrajnához tartozik, míg Tiszakóród Magyarországon van. Színmagyar falvak, mint a többi, de már rég megszakadt a közvetlen, élő kapcsolatuk. Sok hasonló mondásunk van, olyanok is, amelyek a szatmári sváb testvérfalvakkal való korábbi szoros gazdasági, kulturális kapcsolatokra utalnak, a nagyszüleim generációja pedig még sok sváb-német jövevényszót használt egymás között a mindennapokban, amiket mi gyerekek is megtanultunk, de már kevésbé használtunk.

Egyik szépirodalmi munkám felütésében így írok ennek a határszéliségnek, ennek a sajátos elszakítottságnak intim, gyermekien meseszerű belső gyökereiről: Onnan indulunk, ahonnan a Tisza ered, a Kárpátokból, a Máramarosi völgyek és bércek vad, érintetlen világából. Igaz, gyermeki gondolkodásom minden feles bonyodalmat nélkülöző világképében a Tisza még csak egy tó volt, egy vályoggödör, amiből a 19. század második, és a 20. század első felében a vályogot nyerték Kóród vályogházaihoz. Akkoriban minden ház vályogból épült a faluban, még a nagygazdáké is. A Vályogvető a cigánysor alatt, a legelő szélén volt, s lett azzá, aminek 3-4 évesen képzeltem, az életet és a meséket adó folyóvá. A szatmári sík tele volt vizekkel, s később, ahogy okosodtam, pontos térképpé rajzolódott a táj tudásvágytól égő agyamban. Számomra a szatmári sík kelet-nyugati elágazás, minden kezdetek origója, álmok igézője, betegségek oltója. Ott kezdődött minden, s a szomszédos, vágyat ébresztő, képzeletet adó Kárpátokban. (…) A falut a Tisza folyó választja el Szovjetuniótól, aki odavalósi, a szomszédos magyar lakta falvakba, az itt túlfelősi, azóta is. Nagyszőlőstől Tiszaújlakon át Váriig. Túlfelősiek. Errefelé nem ismerik a burgenlandi és dunántúli Esterházyakat, és nem értik a posztmodern plaszticitás fogalmát, de ettől még tökéletesen teljesek és hasonlatosak önmagukhoz. Itt nem arra a kultúrára áhítoznak, amit Pesten és a nagyvárosokban árulnak, innen csak elmennek oda, tanulni, dolgozni, vissza nem jönni. Fájdalom. Érett fővel, sok iskola után, nyelveket beszélve, idegen országokat megjárva biz’ én magam is sokat gondolkodtam ezek felől a dolgok felől, mint megtért tékozló, sznobságba mártózott européer, vagy mondén kozmopolita, de mindegy is, minek nevezem egykori nem önmagam, a történet erről a tájékról ered. (…) Amikor fagyos teleken befagyott a Tisza, éjszaka tanácsos volt behúzódni a meleg vályogházakba, nem járni mezőn, erdőn, de még az utcán se nagyon, mert a jégen átjöttek a farkasok. Szemük világított az éjszakában, s éjfél körül a faluba is bemerészkedtek. A Máramarosi havasok sűrű fenyvesei jelentek meg a képzeletemben, ahogy süvít közöttük a szél, a zsiványok ilyenkor eldugott barlangokban melegednek, s kísértethistóriákat mesélnek, hogy egymásban ébren tartsák a félelmet. Jánosik fokosát őrzik, s éles késekkel, töltött pisztolyokkal várják a hajdúkat. Nagyapám mesél róluk, és a 12 cseh leventéről, kik itt estek el a falu határában, nem tudom, hogy száz években, Monarchiában, Csehszlovákiában, Magyarországon és a Szovjetunióban járok, de ugyanazon a mesés, tiszta levegőjű tájon, a Kárpátokban, a Beszkidektől Máramarosig vezet. Hisz ő se tudja, térképet nem olvasott. Nagyanyám Jézusról mesél, hogy elvitték, megkínozták, és keresztre feszítették. Majd mesél a sok jó emberről, a kocsmárosról, a boltosról, és a családjaikról, az asszonyokról, a kislányokról és a kisfiúkról. Az asszonyok leveleket írtak a táborokból, de nem volt azokban semmi jó, csak panaszkodtak rossz sorsukról. Aztán nem jött több levél, s ők sem jöttek vissza. Mind odavesztek, a kislányok és a kisfiúk is. Könnyes szemmel meséli Mamó, én is szomorú vagyok. Sajnálom Jézust, a kocsmárost, a boltost, az asszonyokat, a kisfiúkat, kik játszó pajtásaim, a kislányokat, kik szerelmeim. (…) PR

2020 a nemzeti összetartozás éve, ennek szellemében ismerjük meg az egymástól államhatárokkal elszakított Szatmár-beregi testvértelepülések, közösségek történetét! Ezek a történetek nemzedékeken át mindhárom oldalon ugyanolyan fájdalmasak voltak, azok számára is, akik Magyarországon, a trianoni határokon belül maradhattak, nem kerültek a korridor túloldalára. Ezek a történetek nemzedékekre visszamenőleg éppen arról szólnak, amiről most a nemzeti összetartozás évében, a koronavírus járvány okozta ideiglenes különmaradásunkban, váratlan elszakítottságunkban, de lélekben, gondolatban egymás kezét fogva, egymást átölelve, egymást megerősítve megemlékezünk. Összetartunk. Összetartozunk.

Hármashatár. Garbolc. Magyarország legkeletibb pontja, a Túr folyó mentén.