Nagyszebenben és Oltszakadáton kihelyezett konzuli nappal
Barabás Jánosnak, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus vezető konzuljának rengeteg dolga akadt, hiszen több, mint húszan jelentkeztek előzetesen. A legtöbben honosítási, valamint anyakönyvezési üggyel érkeztek. A hivatalos program után egy gyors teremrendezést követően a Himnuszra emlékeztünk. Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén, 1823. január 22-én fejezte be nemzeti "imádságunkat", amely napot 1989 óta a Magyar Kultúra Napjaként tartjuk számon. Varró Sándor lelkész úr házigazdaként köszöntötte a vendégeket és a megjelent szebeni közösséget.
Barabás János beszélt arról, hogy már jóval útja előtt azon gondolkodott, hogy a szász Nagyszebenbe jön a Magyar Kultúra Napját ünnepelni. Oda, ahol már szászok alig élnek, viszont mi magyarok még mindig jelen vagyunk. Büszkék lehetünk, és számunkra természetes, de más nemzet számára egyáltalán nem az, amit Pat Cortina - a magyar jégkorong-válogatott egykori szövetségi kapitánya - egy interjúban kiemelt a magyarokról: szokatlan és felemelő dolog volt megtapasztalnia, a magyarok minden szilveszter éjjel, amikor éjfélt üt az óra, bármit is csinálnak, abbahagyják és eléneklik a himnuszt. Ezt más népek nem teszik. Nem tudni, mikortól alakult ki ez a szokás, de bárhol a világon, ahol élnek magyarok, így indítják az új évet.
Kölcsey műve abból a szempontból is különleges, hogy mi nem éltetünk királyt, uralkodót, nemzeti hőst, hanem imádkozunk Istenhez: "Isten áldd meg a magyart…" Ezek a sorok lassan 200 éve ugyanazok, ez a környező országokra nem jellemző. Hiába próbálták rábírni a kommunizmusban Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” mű megalkotására, Kodály válasza ez volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.”
A konzul úr zárásként elmondta, ez a nap tökéletes arra is, hogy elgondolkodjunk, miért fontos nekünk a magyar kultúra. A kultúra az összegyűjtött hagyományok megélése. Nem ápolása, mert nem beteg, nem őrzése, mert nincs börtönbe zárva. A kultúra megélésének egyik legfontosabb eleme pedig a magyar nyelv használata. A legnagyobb szerepünk abban van, hogy a magyar nyelvet beszéljük és átadjuk gyermekeinknek itt a szórványközösségekben is.
Ez után Józsa Nándor Lóránd, a szilágysomlyói Római Katolikus Plébánia egyháztanácsának elnöke azzal a gondolattal indított, miszerint fontos kötelezettségünk van abban, hogy amit őseink ránk hagytak, mi tovább tudjuk művelni. A magyarságnak akkor van jövője, ha nem azzal dicsekszünk, hogy az őseink magyarok voltak, hanem hogy az unokáink is magyarok lesznek. Öt éve került a plébániára, és azóta ezért dolgozik. Legfontosabb számára az volt, hogy a fiataloknak megfelelő utat mutasson. A kezdeteknél dől el, hogyan fognak házasodni, és aztán az utódokat hogyan fogják nevelni. Emiatt kezdett fiatalokkal foglalkozni. Azóta is programokat tartanak többféle témakörben, hogy az ifjúságot értelmes elfoglaltságokkal lekössék, csoporttá kovácsolják. Ebben van segítségére Garamvölgyi Anett, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa, aki már második éve tanítja az ottani gyermekeket.
A foglalkozásokhoz azonban hely is kellett. Pályázatok útján szerzett összegekből épülhetett fel a plébánia épülete, amelyben kisebb és nagyobb konferencia termek, kiadó szobák, egyéb helyiségek szolgálják a közösség érdekeit. Józsa Nándor azt vallja, hogy lehetetlen helyzet nincs, csak tehetetlen. Szórványban is van élet, amelyet tettei és eredményei is bizonyítanak. Beszédét így zárta: mindenkinek van egy kötelessége. A cserkészek második parancsa szerint a cserkész híven teljesíti kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik. Véleménye szerint, ez minden ember kötelessége.
A mentor szavai után Garamvölgyi Anett, egy olyan dalt hozott el Nagyszebenbe, amely a Vajdaság himnuszaként vált híressé: Piros szív, fehér hó, zöld levél. Az éneket kobozon kísérte. Ezután Molnos Ibolya Szilágyi Domonkos: Szülőföldem című versét szavalta, végül felállva, közösen elénekeltük a Himnuszt.
Másnap Oltszakadátra igyekeztünk, hogy az evangélikus templomban az Istentisztelet után ott is megemlékezzünk e jeles évfordulóról. Oltszakadát mintegy 30 km-re található Nagyszebentől. Közel 120 fő magyar lakossal és máig élő különleges népszokásokkal.
Domokos Jenő evangélikus lelkész igehirdetése után kezdődött megemlékezésünk. A kulturális műsort követően a konzul úr várta az oltszakadátiakat, akik közül heten be is adták honosítási kérelmüket. A kihelyezett konzuli napot követően pedig - a helyiekre ugyancsak jellemzően – kedves és bőséges vendéglátással köszönték meg látogatásunkat.
Mentorszervezetem, a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület nevében ezúton köszönöm meg a program szereplői, illetve Ferencz Tünde és Serfőző Levente mentorom segítségét.
