1848–49, a nemzet összefogásának jelképe
Mi, magyarok. Együtt. Bármelyik nemzedék tagjai legyünk, már kisgyerekként, óvodás korunkban halljuk a forradalmi és szabadságharcos indulókat, látjuk a nemzeti színű lobogókat, később, általános- és középiskolában, megtanuljuk a legfontosabb események és azok szereplőinek keretében értelmezni a történelmi előzményeket, az okokat, a kifejletet és a tanulságokat. Ki jobban, ki kevésbé, de mindnyájan emlékszünk a tanultakra, és kevés akad közöttünk, akinek ne jelentene valamit március tizenötödike, akit ne érintene meg magyarságában március üzenete. Bárhol találkozzak honfi- és nemzettársaimmal a világban, márciusi örökségünk közössége érzékelhetővé válik mindnyájunk lelkében, amikor például együtt énekeljük a himnuszt, a szózatot, a nemzeti dalt és a Kossuth-nótát. Jómagam, már ifjú felnőtt koromtól, szakmabeliként, történészként, alaposabb tárgyi tudással, helyenként a korabeli szereplők iránti kritikával szemléltem eleink forradalmát és önvédelmi háborúját. Ahogyan megismertem a szabadságharc katonai történetét, Görgey Artúr vált az egyik példaképemmé, aki alig 31 évesen lett a honvédsereg fővezére. A másik Bem József, akinek a működése alatt a császári hadsereg a háború végéig nem tudott kijutni Erdélyből. Nélkülük, és a hozzájuk hasonló stratégák nélkül, a szabadságharc korábban vereséget szenvedett volna, sőt, ha a 18 éves Ferenc József nem hajol meg kuzinja, Sándor cár előtt, és nem özönli el hazánkat a cári túlerő, az osztrák birodalmi hadsereg nem tudott volna felülkerekedni. A történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, ha... ezt többé-kevésbé mindnyájan hallottuk már valahol életünkben, és mi történészek, még gyakrabban talán. Nos, ha egy történésznek lehet saját véleménye, azt mondom, hogy ez nem így van. Sokszor jelentéktelennek tűnő mozzanatokon múlik a végkifejlet, csak úgy, mint saját egyéni életünkben. Egy adott pillanatban, egy adott helyzetben, mindig módunkban áll választani, és megtenni, amit lehet. Eleink megtették, amit lehet. Ez március üzenete. Megtenni amit lehet, ami tőlünk telik, a magunk helyén, a magunk idejében!
Közismert, hogy a szabadságharc tisztikarának jelentős része nem magyar származású volt, ahogyan két legnagyobb példaképem sem, Bem József, lengyel, és Görgey Artúr, aki felvidéki, szepesi szász gyökerű, elszegényedett nemesi családba született. Görgey később arról, hogy katonai zseni lett volna, így nyilatkozott: „Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” Ez a rendtartás, ez a következetesség, elkötelezettség, ez a fegyelem mindegyik katonai vezetőt jellemezte a bő másfél évig elhúzódó önvédelmi háború ideje alatt, ennek, és a különböző összetételű honvédalakulatok önfeláldozásának köszönhetőek a sikerek, és a hátország végsőkig való kitartásának. Ma vajon képesek lennénk erre? Erre az összefogásra, összetartásra, önfeláldozásra, kitartásra? A válasz egyszerű, nem kellenek hozzá alapos történelmi előismeretek, elég a szándék, az akarat, a cselekvés, és elég egy szó: Igen.
Ebben a szellemben ünnepeltünk, nemcsak Segesváron és Fehéregyházán, az egyik legnagyobb erdélyi csatavesztés színhelyén, hanem szerte a Kárpát-medencében mindenütt. Ebben a szellemben emlékeztek hazájuktól elszakadt nemzet- és honfitársaink a világban, bárhol éljenek, még akkor is, ha már nem, vagy csak alig, akcentussal beszélik eleik anyanyelvét. Amíg nem felejtjük március üzenetét, amíg átörökítjük utódainkra ennek az üzenetnek a tartalmát, jelentését, addig mindig képesek leszünk az IGEN-re, bárhol éljünk a világban, addig mindig meg fogjuk találni az utat egymáshoz.
Segesváron, 13-14-én Petőfi szavalóversennyel hoztuk közelebb március üzenetét diákjainkhoz, a Gaudeamus Ház művelődési termében. Szerdán, 13-án az 5-8 osztályosok, csütörtökön, 14-én a középiskolások léptek színpadra. Pénteken, március 15-én fél háromkor kezdtük megemlékezésünket fenn a várban, a római katolikus templom melletti téren, a Petőfi-szobornál. Fehéregyházán, a Petőfi Múzeum kertjében folytattuk, ott is koszorúztunk, megemlékező beszédeket tartottunk. Vendégeink voltak: Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke, Dr. Vass Levente, parlamenti képviselő, Soós Zoltán konzul, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről, és a kiskunfélegyházi testvériskola diákjai, tanárai. Innen visszamentünk a Gaudeamus Házba, ahol folytatódott az ünnepség, ünnepi gálaműsorral tisztelegtünk forradalmi és szabadságharcos elődeink emléke előtt. Összejövetelünket, ünnepi megemlékezésünket közös vacsorával zártuk. Petőfi feltételezett elestének helyén, az Ispánkúti Petőfi-emlékműnél és a héjjasfalvi Zeyk-emlékműnél, Petőfi, Zeyk százados, a csata és az utóvédharcok hőseinek emlékére elhelyezett, friss piros-fehér-zöld koszorúk, kokárdák és virágok vonják magukra a főúton elhaladó autósok tekintetét, több helyen a román trikolór színeivel a koszorúkat bevonó szalagokon, jelezve a román közösségek kegyeletét is.
„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!” (A Kossuth-nóta első strófája)
