„Többsebességű emberélet”

Elnevezés ide vagy oda, az biztos, hogy az egyházi berkeken kívül is kevés az olyan ember, aki annyit tett volna az erdélyi magyarságért a rendszerváltás óta, mint ő. Volt Caritas igazgató, a gyulafehérvári teológia vicerektora és az érsekség gazdasági igazgatója is. Szervezett, tárgyalt, pályázott. Újított érseki palotát, templomot és székesegyházat, épített iskolát, közösséget, munkatársi és támogatói kapcsolatokat, mindeközben pedig autózott annyit, hogy akár a Holdra is indulhatott volna annak idején. Jó, hogy nem tette, mert Szász János így jelenleg a petrozsényi katolikus templom plébánosa, és egyben mentorom.

Egyenes és őszinte, nem tűri a mellébeszélést, de munkatársairól sem kérdezősködik, épp csak annyi információt vár el az embertől, amennyi feltétlenül rá tartozik. Persze annál többet is el lehet mondani neki, mert remek beszélgetőpartner, szellemes és szórakoztató, ha pedig jó kedvében van, nehéz mellette kacagás nélkül ülni.

Ha a plébániára megyek valami ügyben, mindig úgy fogad: „Naaa! Hát hogy vagy, Luca?” Volt, hogy be kellett vallanom, tulajdonképpen borzasztó jól érzem magam, mire azt válaszolta cinkos tekintettel: „na, jó, jó… tudod, azt szoktam mondani, inkább irigykedjenek ránk egy kicsit mások, hogy milyen jól vagyunk, minthogy sajnáljanak”. Egyébként ritka, hogy a plébánián ne legyen vendég vagy ismerős, barát. Mint mondja, ezt a „nyitott kapu-politikát” még Székelyudvarhelyről hozza: ott született és ott is nevelkedett, az udvarhelyi plébánia pedig találkozási pont volt, otthont jelentett gyerekek és fiatalok számára, ami akkoriban nem volt magától értetődő. Pingpongoztak és játszottak, megélhették a közösséghez tartozás élményét, László Ignác plébános pedig hiába volt szigorú, érezték, hogy szeretettel látják őket a plébánián. Papi hivatásának megtalálásában jelentős szerepet játszott ez a tapasztalás.

Azt pedig, hogy a reggeleket a plébánia munkatársai közös kávézással, Szentírás-olvasással, beszélgetéssel kezdik, még a gyulafehérvári idejéből hozta magával. Ott nem volt könnyű dolga, tekintve, hogy a hivatal élére kerülvén egy meglévő személyzettel kellett megtalálnia a hangot, megteremteni a kollegialitás és megfelelő munkavégzés feltételeit. Figyelemre méltó, és sokan tanulhatnánk tőle, hogy a Caritas fölépítését a bizalomra alapozta. „Isten megbízott bennem, én is bízzak meg a munkatársakban. Az élet egy nagy keresztrejtvény. Nagyon sok apró kockát kell kitölteni, hogy összeálljon a válasz. Fontos, hogy ne írjuk be előre ceruzával a megfejtést. Bízzuk rá a munkatársakra és akkor lesz szép és kerek.”

Gyulafehérvárhoz teológiai tanulmányai, később a Caritas-igazgatói, a teológia vicerektori, majd az érsekség gazdasági igazgatói feladatai kötötték. Szolgált Kézdivásárhelyen, Medgyesen, Déván, Kudzsiron, jelenleg Petrozsényban plébános. Arra a kérdésre, hogy hol van otthon, így válaszol: „Volt idő, amikor a vágyak és elképzelések szárnyán repdestem. Lassan rájöttem, ott kell otthon lennem, ahová a Gondviselés vezérelt.”

A Caritas indulása „derült égből villámcsapás volt” számára. Alig fejeződött be Déván a plébánia építése, az új épület berendezésével és a közösségépítéssel volt elfoglalva. Ekkor érkezett Bálint Lajos érsek atya telefonhívása, miszerint Gyulafehérvárra kell mennie. Bevallja, hogy nem volt könnyű elfogadni a hívó szót, ami szerinte egyben parancs is volt, kérdések sokasága forgott fejében. „Lassan rájöttem, hogy nem sok értelme van a miérteknek. Új feladat, új kihívás, bele kell vágni.”

A rendszerváltás után Romániában is elinduló Caritas fölépítése során sokat tanult, főleg a külföldi partnerektől. Ezen kívül azt is gondolja, hogy ösztönösen is sok mindenre ráébred az ember, mégis fontos nyitott szemmel járni és tanulni. Kérdésemre, miszerint hogyan látja a Caritast, mit tart a legnagyobb megvalósításának, így felel: „Több mint tíz év távlatából jó látni, hogy ma is élő és aktív a Caritas csapata. Nemcsak egy szervezet a Caritas, hanem egy életforma, az Egyház szegényekhez forduló arca.”

Nemrég ünnepelte a petrozsényi katolikus közösség a Szent Borbála plébániatemplom 130 éves jubileumát. Fölteszem a kérdést: milyen ma a Zsil-völgye, Petrozsény és annak magyarsága, a fiatalok, és hogy lesz-e következő 130 év? Szász János szerint a Főegyházmegye 1000 éves történelméből a 130 év talán elenyésző, és a Zsil-völgyének sajátos élete van, hiszen a fekete arany, a szén határozta meg, valamikor tizennégy nemzet bányászai éltek benne a bányavilág szépségeivel és nehézségeivel egyaránt. „1910-ben Petrozsény 1530 házat és 12 193 lakost (7748 magyar, 3250 román, 831 német) számlált. Érdekes számok. Ma mások az arányok. Több mint 30 000 lakos, ebből kb. 2000 magyar. A bányák bezárása magával hozta a nagy elvándorlást. Nagyon kevés magyar fiatal maradt. Hogyan alakul? Nehéz rózsaszínen látni. Egy biztos: az idős nemzedéknek joga van a méltóságteljes életre. Szükségük van segítségre. Nagy összefogás kell.”

Székelyudvarhelyen született, de egy rövid kézdivásárhelyi káplánságot kivéve egész életét a Dél-erdélyi szórványban töltötte, ezért érdekel, hogy szerinte mi a legnagyobb különbség a szórvány és a tömbmagyarság lélektana között. „A tömbmagyarságnak tömblélektana van. Beleszületik egy helyzetbe az ember. Környezete és az adottságok szinte vakon vezetik és alakítják. Nem sok ideje van a gondolkodásra. Nagyon sok külsőség keríti hatalmába. Sodorja az ár.” Ezzel szemben szerinte a szórvány minden napja egy új kihívás. Ami a tömbben magától értetődő, azért a szórványban meg kell küzdeni. „Itt nincs lovas, zászlós felvonulás, de csillogó szemeket látni az ünnepeken.”

2012 augusztusa óta plébános Petrozsényban. Fölmerül a kérdés, hogy vajon mekkora váltás volt eljönni a Zsil-völgyébe korábbi teendőihez képest? „Többsebességű az ember élete. Mindegyik sebességnek megvan az értelme, nehézsége és szépsége. Mindig az adott sebességnek megfelelően kell élni életünket. A kifelé fordulásnak és állandó pergésnek is megvan a szépsége és értelme, de szükséges, hogy az ember magába is forduljon, több időt engedjen a belső elcsendesedésre.”