Nem lehet elfogultság nélkül szólni az innsbrucki magyarokról – s talán nem is szükséges. Miért is titkolná el az ember, hogy nagyot dobban a szíve a Magyar Ház kapuján a magyar címer és kertjében az 1956-os, Menekülés-emlékmű láttán, arról nem is beszélve, amit a műemléképület ódon falain belül tapasztal. A majd’ hat évtizede a házban lakó, 84 éves, de annál sokkal fiatalosabb és nagyon aktív Hanák Bea néni szívélyes szavai; Szabados Péter nyugalmazott építészmérnök tekintete és tettének megannyi nyoma, amely mutatja: hazát cserélt, de szívet nem; Schenk Angyalka gyönyörű gondolatai, amikor a cserkészcsapatról és az általa alapított magyar csoportokról beszél; Wachsmuth Tünde, az innsbrucki magyar egyházközség világi elnökének elragadó lelkesedése; Meleghy Tamás, a Magyar Diákotthon és Kultúrcentrum Egyesület alelnökének és Nagy Frigyes, az IMEÁSZ elnökének vendégszerető mosolya és segítőkészsége, a tíz éve filmklubot vezető, volt neves balett-táncos, Tolnai Gábor és kedves feleségének őszinte nyitottsága, érdeklődése… és még annyi, de annyi jel fejezi ki: ideérkezve az ember különleges magyar szigeten találja magát. Ennek megtapasztalása megadatott e sorok írójának is január tizenötödikén.
„Nagyasszonyunk, hazánk reménye”
Többrétű önálló előadásom elején a Petőfi-programról szólva elmondtam: Magyarország Kormánya Sütő András: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” és Szabó Dezső: „Minden magyar felelős minden magyarért” gondolatára építi nemzetpolitikáját, és ez a szemlélet hívta életre a Petőfi Sándor Programot is, amelynek célja, hogy világszerte mind többen valljuk Sajó Sándor költő örök igazságát, miszerint: „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség.” Amikor pedig a versnek – amit fel is olvastam a műsor bevezetőjében – az a megállapítása kerekedik felül nemzetünk történetútján, hogy „magyarnak lenni oly bús, oly nehéz” –, a Szűzanyához fordulunk segítségért, hiszen ő a mi Nagyasszonyunk, hazánk reménye, amióta Szent István király 1038-ban, Nagyboldogasszony ünnepének előestéjén az ország vezetői és püspökei társaságában megfogalmazott végrendeletében országát és koronáját, népét és lelkét a Szűzanyának ajánlotta fel. Egyéni gondjainkban – folytattam – szintén a Szűzanyához fordulunk: „Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya…”, s ha tehetjük, elzarándokolunk a Kárpát-medence valamelyik ismert kegyhelyére, hogy ott beszélgessünk a Szűzanyával, ott mondjunk neki hálát, ott kérjük a segítségét problémáink megoldásához vagy erőt azok elviseléséhez.
Megemlítettem, hogy a tavalyi esztendő többszörösen jubileumi volt a magyar Mária-kegyhelyek vonatkozásában, hiszen a csíksomlyói Szűz Mária-szobor megalkotásának 500 éves évfordulóját ünnepeltük; a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából a görögkatolikus egyház tricentenáriumi emlékévet szervezett; és szintén 300 éves volt a felvidéki Bacsfa-Szentantal Vérkönnyező Boldogasszony-búcsújáróhelye.
Röviden szóltam Csíksomlyó zarándokhellyé válásának történetéről és a pünkösdszombati búcsújárás hagyományának eredetéről, összefoglaltam a kegyszoborral kapcsolatos ismereteket, majd az azt övező csodaesemények közül elevenítettem fel néhányat. Szóltam arról is, hogy a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulójához kapcsolódóan a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet felkérte a Kárpát-medence és a diaszpóra 53 kiemelkedő kortárs magyar képzőművészét, hogy bronz, kő, fa, kerámia, textil, olaj és más kifejezőeszközeik révén, sajátos megközelítésükből mutassák meg a Boldogasszony és a magyarság kapcsolatát. Az így született 53 alkotásból létrejött az az összmagyar Boldogasszony-vándorkiállítás, amely háromévesre tervezett, határokon átívelő zarándokútra indult: május 20-án nyílt meg Budapesten a Várkert Bazárban, onnan Kárpátaljára, majd Székelyföldre vándorolt, jelenleg is ott látható. Idéztem a Csíksomlyó Magazin 2015. évi lapszámában megszólaló ezen művészek némelyikének gondolatait, például Petrás Mária csángóföldi keramikusművészét, aki így vélekedik: „A Csíksomlyó iránti érzéseinket és azt a sugárzást, amit onnan kapunk, ne rejtsük véka alá, hanem tegyük a legméltóbb helyre: a szívünk és a lelkünk oltárára, és akkor biztosan nem fogunk eltévedni.”
Az erdélyi születésű Nagy-György Attila dél-tiroli és innsbrucki magyar lelkész, az est házigazdája is felelevenített néhányat a csíksomlyói kegyhellyel kapcsolatos emlékeiből. Elmondta, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegye ifjúsági lelkészeként nagyszabású ifjúsági találkozókat szervezett a magyarság legismertebb búcsújáróhelyén, mert fontosnak tartotta, hogy pünkösdszombaton a nagyszámú zarándokok között lévő fiataloknak külön programot kínáljanak.
Miután ily módon kifejeztük tiszteletünket az 500 éves csíksomlyói kegyszobor előtt, virtuális utunkat Máriapócs felé, a 300 éve könnyező Istenszülő-ikon felé irányítottuk. Itt is áttekintettem a kis Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei település, Pócs görögkatolikus templomában lévő kegykép nem mindennapi történetét, azt, hogy annak eredeti példánya Bécsbe került és azóta sohasem könnyezett, a helyére Máriapócsra került másolat pedig többször is könnyezett. A kegyképhez fűződő csodaeseményeket, az ártatlanul halálra ítélt ember bilincseinek lehullását és az önállóan a hidegebb falrepedésbe költözött méhek történetét nagy érdeklődéssel hallgatták a jelenlévők.
A 2015-ös jubileumi Mária-évek lezárásaképpen szóba hoztam még, hogy a felvidéki Bacsfa-Szentantal templomában is 300 évvel ezelőtt, 1715. június 19-én reggel vette észre a ferences Jancsikovics Kelemen atya, hogy a Szűzanya két szeméből először víz, azután vér tör elő. A csodás könnyezés 300. évének ünnepére a felvidéki kegyhely is gazdag programmal várta a Szűz Mária-tisztelőket. Idéztem Srankó László helyi plébános szavait, aki az alkalom kapcsán egy helyütt ezt nyilatkozta: „Valójában mi is a csoda? Minden, amit Istentől kapunk, főleg a kegyelmek.”
A búcsújáróhelyekkel kapcsolatos mondandómat végül Balázs József gyergyóalfalvi festőművésznek a Csíksomlyó Magazin 2015. évi lapszámában megjelent gondolataival zártam: „Mi nem vagyunk bálványimádók azért, mert egy szobor körül gyűlünk össze. A katona, aki a harctéren előveszi a belső zsebéből a családja, a felesége vagy a szerelme fényképét és megcsókolja, nem a fényképet szereti, nem a fényképbe szerelmes, hanem abba, akit az a kép jelképez. De a kép teszi kitapinthatóvá, a kép testesíti meg a vágyat, amit a katona érez. A mi hitéletünkben a szobor ugyanezt a szerepet játssza. Mi nem a szobrot imádjuk, de megsimogatjuk, meg is csókoljuk, de nem a hársfát, hanem azt, amit képvisel. Ami mögötte van. Azt az óriási szellemiséget, ami kitölti ezt a világot és a mi lelkünket.”
Műsor után az Innsbruckban élő Fejes Gyöngyvér elmesélte, hogy ő járt Csíksomlyón és Máriapócson is. Csíksomlyón 1999-ben vett részt a pünkösdszombati búcsún, és nagy élményt jelentett számára az, ahogyan a keresztaljak megérkezéskor a keresztek egymáshoz érintésével köszöntötték egymást. „Másnap is nagyon sokan voltunk a kegytemplomban – emlékezett vissza Gyöngyvér –, de én eléggé elöl álltam, így feljutottam a Szűzanya kegyszobrához, és a sálamat, ami rajtam volt, hozzáérintettem. Azt a sálat azóta csak nagyon kivételes alkalmakkor viselem, de ha nehézségem akad, mindig előveszem, és arra gondolok, hogy a Szűzanya segít…” Gyöngyvér elmondta azt is: ugyanabban az évben súlyos autóbalesetet szenvedett, a tűzoltók emelték ki a gépkocsi hátsó üléséről, több csontja eltört. „De nem bénultam le! Biztos vagyok benne, hogy ezt a Szűzanyának köszönhetem” – tette hozzá Gyöngyvér, majd így folytatta: „Gyakran odamegyek a szekrényemen álló, édesanyámtól örökölt herendi Szűzanya-szoborhoz és én is megsimogatom – akárcsak azt a szobrocskát, amelyiket Máriapócson kaptam egy kedves barátomtól, s amelyik Sopronban mindig az íróasztalomra kerül, valahányszor hazamegyek.” Fejes Gyöngyvér végül a nagyon határozott meggyőződés hangján kimondta azt a gondolatot, aminél megfelelőbb összegzést az est addigi részére aligha találhatnánk: „A Szűzanyához imádkozni sokat számít.”
„Mindezt csak magyarul tudom, / S tán csak magyarul lehet…!”
A kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz szövegét, azért ünnepeljük – 1989 óta – ezen a napon a magyar kultúra napját. Egy héttel a jeles nap előtt fontosnak tartottam, hogy figyelmünket szép anyanyelvünkre, irodalmunkra és művészetünkre irányítsuk. Mivel ebben az időszakban nagy írónk és költőnk, Wass Albert születésének (1908. január 8., Válaszút) és halálának (1998. február 17., Florida) évfordulójára is emlékezünk, összeállításomat A láthatatlan lobogó című versével kezdtem. És mivel abban a költő „szent, tépett” lobogónak a „Szó”-t tartja, gondoltam, odaidézek egy a magyar nyelv gazdagságát meglehetősen szórakoztatón kifejező kortárs költeményt, a Nyelvleckét Gyimóthy Gábortól. Ahogy kimondtam a költő nevét, nem kis meglepetés ért, az innsbrucki Magyar Ház dísztermében ülők ugyanis szinte egyszerre szólaltak meg: „Itt érettségizett Innsbruckban!” Kiderült, hogy régi jó barátjuk a jelenleg Zürichben élő Gyimóthy Gábor. Hammerle Edit, az egykori innsbrucki magyar diákok legfőbb kapcsolattartója műsor után elmondta: a mai napig ápolja a barátságot a költő-alkotóval, aki, lévén hogy 1958-ban érettségizett az akkor még meglévő innsbrucki magyar gimnáziumban, rendszeresen visszatér a tiroli városba, elsősorban osztálytalálkozók alkalmával. Élő és kétoldalú tehát a kapcsolat a ma Zürichben élő költő és egykori lakóhelye, Innsbruck között.
A meglepetésből felocsúdva s miután a közönség megszavazta, hogy az általuk jól ismert Nyelvleckét igenis, olvassam fel, együtt derültünk a versszakokon, majd együtt illetődtünk meg, ki tudja, hányadszorra, a befejező sorokon: „Másik erre settenkedik, / Sündörög, majd elterül. / Ráripakodsz, eloldalog, / Hogy mondjam ezt németül? […] Ám egy másik itt tekereg, / – Elárulja kósza nesz – / Itt kóvályog, itt ténfereg… / Franciául hogy van ez? // S hogy a tömeg miért özönlik, / Mikor tódul, vagy vonul, / Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik. / Hogy mondjam ezt angolul? // Aki surran, miért nem oson, / Vagy miért nem lépeget? / Mindezt csak magyarul tudom, / S tán csak magyarul lehet…!”
A magyar szótól: Wass Albert láthatatlan lobogójától, a magyar nyelvtől: Gyimóthy Gábor Nyelvleckéjétől indultam tehát el, így jutottam el a nyomtatott szóhoz: a sajtóhoz, aminek szórványvidéken különösen nagy a jelentősége. Javasoltam az innsbruckiaknak, hogy kerüljenek közelebb az Életünk című, az európai magyar katolikusok havonta megjelenő lapjához. Végül a Márton Áron-emlékévre hívtam fel a figyelmet, amelyet a nagy erdélyi püspök születésének 120. évfordulója alkalmából hirdetett meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság (Márton Áron 1896. augusztus 28-án született a Hargita megyei Csíkszentdomokoson), és említést tettem az életét és munkásságát feldolgozó, előkészületben lévő, Zord idők csillaga című nagyjátékfilmről is.
Az az innsbrucki este hosszú beszélgetésekkel fordult az éjszakába, másnap reggel pedig számos felvett, kincset érő interjúval és Rikkancs újságokkal felpakolva léptem ki a Magyar Házból. A tiroli magyarság tájékoztatójának legutóbbi, 112. lapszámát (2015. december) ki is olvastam a vonaton Salzburgig. Hogy az innsbrucki magyarokat övező csodálatom még hatalmasabbra növekedjék…
