„Augusztus 20-a köré csoportosítva, tíznapos fesztiválként szerepelt a hivatalos programok között. A kislétszámú szervező csapat számára kimerítő volt naponta több, mint 10 eseményt megszervezni. Száz meg száz vendéget fogadni, elszállásolni, ellátni, találkozni, beszélgetni, a helyszínekre elkísérni stb. Az elnök-főszervezőtől kezdve a harmadik-negyedik nap már mindenkinél jelentkeztek végkimerülési rohamok. De az eseményeket mind, egytől-egyik a terv szerint megszerveztük.”
Olvasom e sorokat a fesztivál jubileumi kiadványában. Ugyan idén nem volt napi tíz program, mint 2007-ben – amikor a fesztivál egybeesett a.Nagyszeben Kulturális Főváros eseményeivel – de a rendezvény utolsó napján, a megfeszített munka után már mindenki fellélegzett kissé.
Első gondolat ilyenkor mindig az, hogy: végre, vége, megyünk pihenni! A munka melletti önkénteskedés, a késő estébe nyúló feladatsorok kiszívják az erőt, de visszatekintve, mégis jó volt feltöltődni. Jó volt két különleges zongoraművész – Fejes Krisztina és Szőcs Henrik – estjét hallgatni. Vagy éppen a hungarikumként számontartott tárogatón megszólaló történelmi dalokat. Netán a Bekecs Táncegyüttes fergeteges előadása után tapsolni, hogy csak néhányat emeljek ki a fellépők közül. Volt meseelőadás kicsiknek, elgondolkodtató és múltat idéző színdarab nagyoknak, beszélgetés nyelvről, irodalomról, költészetről, műfordításokról.
Szóval, kicsiket és nagyokat egyaránt megszólított a 20. Ars Hungarica Fesztivál, amely sokszor hidat is képezett Nagyszeben több nyelvű lakossága között. A zene nem nyelvhez kötött. Így nem csoda, hogy nem csak magyarok hallgatták, de a táncházban tanított moldvai csángó táncok dallamai is fülbemászóak. Lépései pedig ismerősek lehettek a többségi nemzet jelenlevő tagjai számára is. Ha pedig költészetről, nyelvről, műfordításról esik szó, kiderül, hogy a jelenkor problémái azonosak bármely nemzetnél. Bármennyire is közhelyként említjük legtöbbször, az irodalom sokszor képes legyőzni a kisebbségi-többségi konfliktust is. Számomra – még akkor is, ha nagyon régóta vesszőparipám – éppen ez volt a fesztivál egyik legnagyobb tanulsága: hogy több hasonló beszélgetés kellene akár a tömbmagyar vidékeken, akár más román közegben is.
Voltak a fesztiválnak olyan programjai is, amelyek nem a pillanatnak szóltak. Így az öt tárlat megtekinthető még a Református Templomgalériában, a Brukenthal Múzeum Kortárs Galériában, a Tükörterem előterében, a Nagyszeben Polgármesteri Hivatal kiállító terében vagy a Tanácstoronyban. Méreteiben és tematikájában más-más kiállításról beszélhetünk, de legyen az grafika vagy fotó, biztosan megszólít, elgondolkodtat, emléket idéz vagy egyszerűen csak gyönyörködtet.
A jól végzett munka után gyakran idézzük a már-már szállóigévé vált Vörösmarty-sorokat: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” Ám most, hogy ismét elővettem Vörösmarty Mihály versét (Gondolatok a könyvtárban), az utolsó verssorok teljes egészében ide kívánkoznak:
„Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
Igen, a (szintén) húszéves HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete (ismét) magasra tette… a mércét, és őseink szellemisége sem hiányzott belőle, sőt, az éltet főleg itt a szórványban. És igen, „köszönjük, élet! áldomásidat”, hogy újból lehetett fesztivál, hogy újból voltak a közösségnek tagjai, akik e munka mellé álltak, de maguk is megpróbáltak szórakozni is, az események révén gazdagodni, erőt meríteni a következőkhöz. Szóval, fárasztó, de jó mulatság volt, jöhet a huszonegyedik. De előtte még Hungarikum Napok és Ars Sacra Fesztivál is…
