Különleges alkalom volt a február 26-án tartott hétvégi iskolás foglalkozás. Miután a gyerekek Jakab Katalin és e sorok írójának vezényletével átismételték a januári alkalommal tárgyalt „Mese – Monda – Legenda” témakört, megoldották az alkalomra szánt nyelvhelyességi és szövegértési, szituációs-kommunikációs feladatokat (és természetesen elhangoztak az elmaradhatatlan versek és népdalok), megkezdődhetett a várva várt beszélgetés a távoli országba szakadt magyarokról.
Alejandra és Péter mesélt az országról, ahol több mint háromszor annyi szarvasmarha van, mint ember, most éppen a nyár vége van, és több mint tíz órás repülőút választja el Európától. Természetesen először a legizgalmasabb a gyerekek számára az ország futballkultúrája és az általuk is ismert focisták voltak.
Péter elsősorban a történelmi hátteret, tényanyagot adta át az alapiskolás hallgatóságnak arról, hogyan, mikor kerültek európaiak Dél-Amerikába, egészen az első misszionáriusoktól azokig a magyarokig, akik a huszadik században emigráltak.
Alejandra személyes tapasztalatait, a családja és közvetlen környezete életét osztotta meg velünk. Dédszülei érkeztek Uruguayba, nagyszülei, szülei és ő is ott születtek, nevelkedtek. A magyar közösségi, néptáncos életnek Alejandra kis korától kezdve részese volt, de a magyar nyelv a családban a negyedik generációra már elveszett. Tizennyolc évesen Magyarországra utazott, hogy a Balassi Intézetben tanulja meg anyanyelvét, majd több mint tíz évvel később itt találta meg párját, s telepedett le. A gyerekek értetlenkedő kérdésére, miért akar Magyarországon élni, ahol se tenger, se mediterrán, egzotikus környezet? – azt felelte, olyannyira szereti a magyar kultúrát, népzenét, néptáncot, hogy nem tudja elképzelni, hogy mással foglalkozzon.
A hétvégi iskolások lebilincselve hallgatták, hogyan élnek a világ túlsó végén más magyarok, akik sokkal messzebb vannak ugyan az anyaországtól, talán soha el sem jutnak oda – miközben ez a csoport a Rákóczi Szövetség jóvoltából épp Budapestre készül - , mégis fontos számukra őseik kultúrája, szokásaik, származásuk, magyarságuk. Kérdéseikkel, hozzászólásaikkal lehetővé tették, hogy valódi beszélgetés jöjjön létre, Alejandra és Péter pedig örömmel válaszolt kérdéseikre, fordították le a montevideói Kossuth Lajos téren lévő emléktábla szövegét, és vonták be a beszélgetésbe a hallgatóságot is.
Vendégünk volt továbbá Székely Anna táncantropológus is, aki megtekintette a hétvégi iskola működését és nagy örömünkre, kérésünket elfogadva felajánlotta, hogy a későbbiekben szívesen segíti a munkát szakmai tudásával. Reméljük az együttműködés valóban létrejöhet, és meg tudjuk hívni, hogy a gyerekek többet megtudhassanak néptánckultúránkról olyasmiket is, amiket csak a "beavatottak" tudhatnak még.
Sok élménnyel gazdagodtak a hétvégi iskolások e hónapban is, legjelentősebbnek talán mégis azt mondhatjuk, hogy az Alejandrával való találkozás személyes élményként kézzelfoghatóbbá tette számukra az egész világot behálózó magyarság közösségét. Ezúton is köszönjük a Petőfi Sándor Program kassai és tornaljai ösztöndíjasainak: Brum Alejandrának és Hunyadi Péternek a hasznos, izgalmas és szép perceket!
