A legnagyobb öröm boldogságot adni. Mosolyt látni a gyermekek arcán.
Hogy megtaláljon bennünket a Tükörteremben, hangosan énekelni kezdtük a „Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás, gyere már, gyere már, minden gyermek vár…" - kezdetű éneket. A végére be is toppant két kis segítő krampuszával, akik nehéz bőröndöket cipeltek.
Amíg kipihente a hosszú út fáradalmát, és megitta az odakészített tejet, a lurkók Mikulásról szóló dalokkal kedveskedtek neki. Utána pedig egyenként, név szerint szólította őket a jóságos öregúr, hogy mindenkihez egy-egy jó szót szóljon, elmondja, hogy mire ügyeljen a jövőben, miközben átadta a csomagokat. A kicsik örömmel fogadták az ajándékokat. Nem nagyon hallottam síró hangot, csak nevető, kíváncsi csacsogásokat, és a végén még egy közös fotó is készült.
A nagy szakállú szerepére ösztöndíjas társamat, Ferkó Zoltánt kértem meg, aki Kóborból érkezett hozzánk. Nem sokat gondolkodott, szinte azonnal elfogadta a felkérést. Kicsit izgult, mert – mint mondta - még sosem volt Mikulás, de éppen itt volt ennek is az ideje. Hogy miért vállalta el? Egy másik projektjében gyermekek számára szervez aktivitásokat, és szerette volna megismerni a szebenieket is. Mi volt a legnagyobb öröm számára? Ahogy megfogalmazta: meglepődött, és örül neki, hogy ennyi magyar csöppség van Nagyszebenben.
Mi pedig örültünk a Mikulásnak!
