Őszi vasárnap van, feleségemmel a Vörös Csárdában álló református templom felé utazunk egy autó hátsó ülésén, amit a helybéli református gyülekezet egyik presbitere vezet. Kétoldalt kertes házak látványa fogad, ahogy bámulok kifelé az ablakon. Haladunk lefelé a vonalzóval megszerkesztett szabályos utcákon, mígnem egy hatalmas hagymakupola töri meg a jellegtelen épületsorokat, emeletekkel a lakóházak fölé magasodva. Közelebb érve egy kietlen telek tárul a szemünk elé, amelyen építés alatt álló román ortodox templom terpeszkedik faállványokkal körbebástyázva.
A Vörös Csárdában épülő román ortodox templom
Az ortodox templom mellett elhaladva fokozatosan lassítunk, a volán mögött ülő presbiter figyelmünket az utca másik oldalára irányítja, ahol néhány pillanattal később felbukkan a református gyülekezet imaháza. Felbukkan, de én mégsem látom, hiszen egy takaros családi ház áll előttem. Csak az autóból kiszállva válik egyértelművé, hogy felszentelt épület előtt állok, mikor a bejárati ajtó fölé elhelyezett márványtábla szövege olvasható közelségbe kerül:
A látvány szokatlan, mégis elragadó. A belső tér tiszta és rendezett, ugyanakkor nélkülöz minden gazdagságot. A régi parasztházak tornácára emlékeztető folyosóról nyílik az imaterem, annak minden tartozékával, szószékkel, oltárral, és a takaros padsorokkal. A legtöbb felületet lambéria borítja. A lelkesen forgolódó hívek láttán megértem, hogy a családi házban egybegyűlt közösség valóban „családot” alkot. Az ide járó hívek némelyike talán sosem élte át az idegenség érzését, amikor egy sok száz fős nagyvárosi gyülekezet tagjai elvesznek a hatalmas templomhajóban, mikor komoly lelki jelenlétet igényel, hogy levetkőzzük a villamosokon és széles utcákon ránk telepedő közönyt, és testvéri szeretettel forduljunk oda egy ismeretlenhez, akivel talán először és utoljára találkozunk a misén vagy istentiszteleten.
Az éneklő gyülekezet
Az istentiszteletet követő szeretetvendégség asztalára gazdag teríték kerül, hiszen az önkéntesek előző napja a töltött káposzta előkészítésével telt. A közös asztalnál étkező gyülekezeten végigtekintve az Apostolok Cselekedetének igéje jut eszembe az ókeresztények mindennapjairól: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben...” (ApCsel 2,46)
Beszélgetés a szeretetvendégség megkezdése előtt
Hazatérve Szekernyés János - Temesvár köztiszteletben álló helytörténészének - könyvét olvastam, amelyben lejegyezve áll a gyülekezet részletes története, a kezdetektől egészen az ezredfordulóig.
Két világháború, a trianoni területfosztás és a kommunista terror, illetve a nemzeti tragédiák nyomában járó folyamatos pénztelenség évtizedeit követően, több nagyszabású, de sikertelen próbálkozás után csak a kilencvenes évek közepén élhette meg a Vörös Csárdában élő magyar református gyülekezet, hogy egy szerény családi házból emeljen hajlékot az Úrnak. Ezek után milyen ironikus - gondoltam magamban - hogy a kis híján szemben álló fényűző ortodox templom hónapok alatt felépül a magyar református imaház szomszédságában, attól függetlenül, hogy van-e elég templomlátogató ortodox a környéken avagy nincs...
Az imaház kezdeti állapota két évtizeddel ezelőtt (1996)
