Tanulóimnak szüksége volt az állampolgársági vizsgára való felkészítésre, a magyar nyelv további gyakorlására, tudásuk elmélyítésére. Ezért döntöttem úgy májusban, hogy - bár fizetés nélkül, de a közösség hálája által lelkiekben bőven díjazva - tovább dolgozok Szkopjéban, s nem akasztok meg egy nagyon jól működő folyamatot.
Most, hazaindulásom előtt pár nappal úgy érzem, megérte két és fél héttel tovább maradnom: nyelvi óráinkat töretlen lelkesedéssel tudtuk folytatni, melyek végén záróvizsgákat írattam mindhárom csoport tagjaival és a javítás után elismerésképp díszokleveleket osztottam ki.
Az állampolgársági vizsga letételét segítő digitális jegyzetet, összefoglalót is elkészítettem, témák szerint összegezve a legfontosabb kifejezéseket, és az év során tanult számos nyelvi „patternt”.
A macedóniai magyar konzullal is tartottam egy hosszabb megbeszélést, az állampolgársági vizsgára vonatkozóan, hogy diákjaim biztosan a legfrissebb információk birtokában, felkészülve jelentkezhessenek.
A jelen honlapon közzétett több mint negyven(!) tartalom lefordítása macedónra és angolra, illetve a galériák, videók esetében azok feltöltése a Teleház honlapjára szintén ez utóbbi fél hónapban zajlott.
De nem csak szellemi munkánk volt a „hosszabbítás” folyamán: a debristei katonai emlékmű rendbetételét és koszorúzását is ezen időszak alatt végeztük, mint arról korábbi cikkemben már beszámoltam.
A Teleház tagjai nemrég hivatalos „búcsúztató ünnepséget” is tartottak: a mentor, az alapító tagok, és tanulóim egyaránt megjelentek, hogy lezárjuk több mint kilenc hónapos történetünket. Emberekkel teli terem, házi burek, sütemények és macedón bor az asztalon. Mentorom köszönőbeszéde után bekeretezett oklevelet kaptam a Teleház hálája jeléül; diákjaim pedig más ajándékokkal is kedveskedtek.
Én magam három tablót készítettem, melyen felvételek segítségével igyekeztem összefoglalni az elmúlt hónapok legkiemelkedőbb pillanatait. A Teleház falán már ott függnek ezek a színes "beszámolók".
Meg sem tudom számolni, hányan biztosítottak, hogy bármikor térek vissza Szkopjéba, mindig lesz hol aludnom, s hányan mondták, hogy remélik, egy nap visszakapnak, mint tanárt. Mindezeket hallva, és végignézve a hálás egybegyűlteken úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy Szkopjéba kerültem, s egyáltalán nem bánom, hogy tovább maradtam itt, mint amit a szerződésem megkövetelt.
A cserkésztörvény harmadik pontját kissé átírva: „Az ösztöndíjas, ahol tud, segít.”
Pontosan ezt tettem, s hiszem, ezt tettük mindannyian számos ország számos magyar közösségében.
