Szombati-Szabó István és Arany János versek a lugosi református templomban
Személyes emlékek és élmények fűznek ehhez a rangos eseményhez. Éveken keresztül vittem gyerekeket Magyarországról Lugosra. Felkészítő tanárként kóstoltam bele ebbe a csodás világba. Az első alkalom után eldöntöttem, hogy minden évben visszatérek ide. Így is volt. Könnyen ment a szervezés évről-évre, hiszen a tanítványaim is ugyanolyan lelkesedéssel és izgalommal várták a következő alkalmat, mint jómagam.
Az idén is részese lehettem ennek a rangos eseménynek. Gáll Zoltán, a lugosi református gyülekezet lelkipásztora, aki egyben szervezője is a programnak, megkért, hogy legyek a zsűri négy tagjának egyike. Tisztelettel és nagy örömmel fogadtam el ezt az elismerést kifejező felkérést.
Érkeztek versmondók Temesvárról, Nagyszalontáról, Végvárról, Boksánbányáról, Lippáról, Hertelendyfalváról a Vajdaságból, és természetesen a helyi közösségből. A legkisebbtől a szép korú versmondóig akadtak szép számmal jelentkezők, összesen közel harmincan. A megmérettetés eredményét izgatottan várták a gyerekek. Megszületett! A rangos elismerés díját, a Gergely Kálmán-díjat a szalontai Takó Dorottya Csilla, 6. osztályos kisdiák kapta. Arany János Fülemüléjét ezen a napon biztosan mindenki a szívébe zárta. Az én szívemben is megmarad egy temesvári gimnazista legény, aki Arany János ’’ A fiamnak’’c. művét tette számomra felejthetetlenné.
A díjkiosztó ünnepség izgalmait az eseményt záró gálaműsor oldotta fel. A Budapestről érkezett Cantores Ecclesiae fúvós zenekar adott ünnepi koncertet a reformáció 500. évfordulójának a tiszteletére. Az élmény mindenkit lenyűgözött.
A helyszín meghatározta a nap hangulatát. Isten gyönyörűen felújított házában közös imával indult a program. Kicsik, nagyok és idősebbek édes anyanyelvünkön szólaltatták meg az értékes magyar irodalmi gyöngyszemeket. Huszonhét résztvevő, ötvennégy gyönyörű magyar vers. Mondani és hallani, elérzékenyülni és elmerengeni. Örülni és meghatódni, erősnek és gyengének lenni egy időben. Minden jelen volt az üzenetekben. A szavalók közvetítettek, és mi értettük, verseken keresztül üzentünk egymásnak. A mi közös nyelvünkön, a mi titkos, irodalmi nyelvünkön, amit csak mi értünk.
A maroknyi református kis közösség a templom melletti parókiában sürgött-forgott reggeltől estig. Gondoskodott a finom ebédről és vacsoráról, készültek a finomabbnál finomabb „tészták”. A gyönyörűen megterített asztal mellett mindenkinek volt helye, ahol együtt, egy közösségként elmondtuk közös hálánkat. Az összetartozás élményét éreztük minden pillanatban.
Erre a visszatérő érzésre vágyunk újra meg újra, és emiatt készülődik lázasan a helybéli magyar református gyülekezet is.
