Advent első hetében Kóboron

A Kőhalmi Református Egyházközség lelkészének, Nagy Veress Hajnalnak közvetítésével felvettük a kapcsolatot a holland Kinderen in Nood (Children in Need) alapítvány helyi elnökével, Kovács Júliával, akinek jóvoltából a kóbori Magyar Ház berendezése advent első hetében néhány újabb adomány bútorral bővülhetett. Az alapítvány a kiszállításban is készségesen segített.

 A bútorok elrendezése, a ház körüli feladatok ellátása után piros-fehér-zöld nemzeti színű szalaggal bekötött mikulás csomagokkal jártuk Kóbor sáros utcáit, bekopogtunk a már ismerős helyi magyarokhoz, de olyan is volt, akinek az utcán adtuk át a törődést és szeretetet jelképező kis csomagokat. Sajnos, a kóbori iskolába és óvodába már nem járnak magyar anyanyelvű gyerekek, a magyarok többsége 60 év feletti, a legfiatalabbak huszonévesek, akik már nem élnek életvitelszerűen Kóboron, többségük az elmúlt bő egy évszázadban elrománosodott erdélyi szász városokban tanul vagy dolgozik. (Fogaras, Brassó, Nagyszeben, et cetera.) Nincs aki megemlítse nekik, hogy huszonévesen Babits Mihály Fogarason dolgozott gimnáziumi tanárként, közvetlenül az első világháború kitörését megelőző években.

 Így írt erről 1937 karácsonyán: „Három évig éltem Fogarason. Fogaras a régi Magyarország délkeleti csücskében feküdt, a természetes határt alkotó havasok alatt. Még a boldog, történelem előtti időben volt ez, a magyar földet egyetlen testként tartottuk számon, szinte mintha egy élőlény volna. Aki akkoriban már újságot olvasott, jól emlékszik az időjárás-jelentésekből, hogy az ország leghidegebb pontja Botfalu volt, nyomban utána Fogaras következett. (…) Fogaras messze volt. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. Brassóig vagy Szebenig kellett menni, onnan aztán kínos vicinális vitt még, hosszú órákon át. Én nem is igen utaztam egyfolytában, megszálltam Kolozsvárott vagy Szebenben. (…) Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlítható hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől. (…) Csakhogy ennek az egyetlen erdélyiségnek két sarka van, polaritása, mint a mágneseknek. Fogaras a túlsó sarkon volt, a balkáni sarkon. Nekem most utólag úgy tetszik, hogy már mikor először átmentem a piacterén, éreztem a Balkánt magam körül, mint barbár áradást. Éreztem, hogy növekszik az ár; iskola és hivatal csak reménytelen s elfúló védművek itt. Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam, és idegennyelvű, sunyi népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apafiak vára.”

 Ahogyan a falu sáros, pocsolyás utcáit jártuk gumicsizmában és túrabakancsban, gyakran az enyészet nyomai tövében, omladozó, málladozó falak, homlokzatok előtt haladtunk el, amit legalább képekben időről időre dokumentálni szoktunk. Szucher Ervin erdélyi újságíró Málladozó magyarságtudat című szórványról szóló riportkönyve jut eszembe, ami egyébként a második kötete egy hármas sorozatnak. (Toronyba zárt anyanyelvünk, Málladozó magyarságtudat, Élő lelkek holt vidéke) Kóbor pontosan ilyen, mindhárom cím, és a hármast egybefűző keretcím (Végvárak omladozó falai) tökéletesen megidézi a hely atmoszféráját.

A téma fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, éppen ezért, in medias res idézek az első, a „Toronyba zárt anyanyelvünk” című kötet bevezetőjéből, amit Csinta Samu sepsiszentgyörgyi író, újságíró írt: „A kisebbségi újságírói lét minden átkát és áldását hordozza ez a könyv. Merthogy abban az állapotban fogant, amelynek kialakulásához 'kellett’ a trianoni trauma, a kommunista évtizedek erőszakos és 'szivárogtató’, erodáló munkája, illetve az azt követő idők végzetesen felelőtlen kisebbségi politizálása. És kellett egy, az elsodródó világok iránti kivételes érzékenységet hordozó ember, akinek eredendő értékmentő késztetéséhez a mindennapi újságírói munka társított esetenként elengedhetetlen intézményi keretet és ösztökélést. (…) E riportokat olvasva nekünk kellene lelkiismereti problémáink támadjanak. Hiszen útjaink során számtalanszor haladunk át településeken, amelyeknek névtáblája kapcsán fel sem merül bennünk, hogy magyar neve is lehet, hogy akár magyar is lehet az út szélén bandukoló ember. Hiszen még a jóval láthatóbb romokat, épített örökség-maradványokat is alig vesszük észre, hát egy román vidékként elkönyvelt falucska háza előtt üldögélő öreget. Pedig ők azok, akiknek unokáik már alig beszélnek magyarul, de esetenként a szüleik még magyarul kérik az istentiszteletet. Ők azok, akik nemcsak régi szőtteseket, de megmentés után kiáltó szokásokat és szófordulatokat őrizgetnek.”

 Ne számítson könnyű, szórakoztató olvasmányra az, aki kézbe veszi és átlapozza ezt a három kötetet. A helyszínek, a történetek mögött mindenütt ott lappang egy egész nemzet restanciája. Málló, beolvadó maradék, akikről nem tudnak, nem vesznek tudomást, vagy ha igen, mégis mintha már lemondtak volna róluk. Ilyen Kóbor is! Két jó barát erőfeszítése Kóborért, a kóbori magyarságért, önmagában nem elég, mert ez túlmutat az erőnkön, a mozgásterünkön, a személyes lehetőségeinken! Úgy látszik, nincs hatékony fegyverünk szórványközösségeink lemorzsolódása és asszimilációja ellen csakúgy, mint az Erdéllyel kapcsolatos nemzetközi turisztikai trendet is meghatározó történelemhamisítás ellen. Habár ez nem csak a magyar kisebbségi és szórvány identitástudatot mérgezi, hanem ugyanúgy, a hivatalos történelemferdítést gyakorló többségi nemzet identitástudatát is, még ha eredetileg ez a ferdítés, hamisítás és elhallgatás pont az ellenkezőjét szeretné elérni, a román nemzeti öntudat állami és intézményes erősödését a magyar nemzeti közösségek történelmi, nyelvi és kulturális ignorálásával, mellőzésével. Ez a politika, ez az identitásbeli mentalitás, bizalmi deficit a helyi őshonos magyar közösségekkel szemben, kimondatlanul, elkendőzve, de annál nyilvánvalóbban jelen van Románia modern kori történelmében az első világháború vége óta. A szászok sorsára nem juthatunk. Ott tartunk, hogy már nem elég elmondani, de ki is kell mondani, minden fórumon nyíltan és őszintén vállalni, amit gondolunk, amit látunk, mint életünket, kisebbségi létünket meghatározó valóságot. Ez a három könyv ebben a szellemben íródott, a nyílt, egyenes, szókimondó tényfeltárás szellemében.

 A kóbori részt most írjuk! Még nem dőlt el ennek az évszázados küzdelmekkel megpróbált, őshonos magyar közösségnek a sorsa! Ne mondjunk le róluk! Építsünk utat, hogy elérhessük őket – szó szerint, mert egyik irányból sem vezet Kóborra aszfaltozott út! Indítsuk újra ezt a több évszázados magyar múlttal rendelkező dél-erdélyi szórványfalut! Töltsük meg Kóbort újból élettel!