Délvidéki megemlékezés Kiss Ernőre és a szabadságharc vértanúira
Az 1849/49-es szabadságharc tizenhárom aradi vértanúja közül többen kötődnek Délvidékhez. Lázár Vilmos ezredes Nagybecskereken, míg Schweidel József tábornok Zomborban született. Kiss Ernő tábornok torontáli nagybirtokos volt, aki mintegy 60000 hold földet és rajta tucatnyi falut tudhatott magáénak. Negyedikként ide sorolhatjuk a hesseni nagyhercegségben született Leiningen-Westerburg Károly tábornokot is, aki felesége, Sissányi Alíz révén szintén bánsági, törökbecsei nagybirtokosnak mondhatta magát.
A vértanúk emlékét az utókor köztéri alkotásokkal is igyekezett megőrizni. Elsőként Schweidel József ércbe öntött alakja került a zombori megyeháza elé 1905-ben, egy évre rá Radnai Béla szobrászművész Kiss Ernőt ábrázoló művét avatták fel a becskereki főtéren. A helyi, Torontál című hetilap az avatást bensőségesnek és méltóságteljesnek írta le, ahogyan a városközpontot „a gyertyák százainak fénye élénken bevilágította”, miközben a kivilágított templom tornyának erkélyéről „messze hallhatóan zengtek a módosi Portscheller-zenekar hangszerei.” Utoljára, 1911-ben Leiningen-Westerburg Károly bronzszobrát avatták fel Törökbecsén.
Ezek az alkotások – akárcsak a csatamezők helyszínén felállított emlékművek – nem éltek meg hosszú időt, 1918-ban, felsőbb utasításra egyik napról a másikra eltüntették mindhármat. Kiss Ernő egész alakos szobrát például a városon keresztülhaladó keskeny nyomtávú vasút mozdonyának segítségével zúzták darabokra.
A szobrok elpusztítása után, az aradi vértanúkról való megemlékezés legfontosabb helyszíne az eleméri római katolikus templom családi kriptájában nyugvó Kiss Ernő sírhelye lett, ahová a délvidéki magyarok minden évben elviszik az emlékezés virágait.
Kiss Ernő dúsgazdag, elmagyarosodott örmény család sarja volt, aki 1799. június 13-án látta meg a napvilágot Temesváron. Apja korai halála után édesanyja újra férjhez ment egy császári tábornokhoz, így a fiatalember útja egyenesen a bécsi Theresianumba vezetett, melynek elvégzése után egy utászezrednél, majd a dzsidásoknál szolgált. 1848-ban már huszárezred-parancsnokként szolgált, ezredével a Temesvár mellett található Újpécsen állomásozott. A legelejétől kezdve részt vett a szerb felkelők elleni csatározásokban, ő aratta az első jelentős magyar győzelmet, miután elfoglalta a szerbek perlászi táborát. 1849 januárjáig a bánsági hadtest parancsnoka volt, leváltása után Debrecenbe ment, ahol altábornagyi rangban annak az országos főhadparancsnokságnak lett a vezetője, mely leginkább adminisztratív feladatokat látott el. Az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel során ő is fogságba került. Mivel közvetlenül nem vett részt a császári csapatok elleni harcban, ítéletét akasztás helyett golyó általi kivégzésre enyhítették (akárcsak Dessewffy Arisztidét, Lázár Vilmosét és Schweidel Józsefét). A hajnalban elrendelt sortűzben Kiss Ernő csak a vállán sérült meg, ezután ő maga adott tűzparancsot a kivégzőosztagnak, akik – immár közvetlen közelről – végeztek vele.
Az aradi tizenhármakat, mint ahogy katonákat szokás, a haláluk helyszínén temették el. Kettő kivételével mindahányan ma is Aradon, az emlékoszlop alatt nyugszanak. Dessewffy Arisztid holttestét 1850 tavaszán özvegye, Szinnyei Merse Emma nagy titokban – kettéfűrészelve egy kis ládában – szállíttatta Felvidéken található margonyai birtokára, ahol a temetőkápolnában nyugszik. Kiss Ernő holtteste is hasonlóan kalandos úton került haza. Holttestét hűséges emberei: tisztiszolgája, a nagyszentmiklósi Kovács Mihály közhuszár és Vörös Márton lopták el a vesztőhelyről, és jeltelen sírba temették. Néhány hét múlva újra kihantolták, és az éjszaka sötétjében több napon át óvatosan haladva Katalinfalvára vitték, ahol a katolikus templomban titkon eltemették. 1872-ben helyezték végső nyughelyére az általa építtetett eleméri római katolikus templomba, a családi kriptába.
Elemér Szent Ágoston tiszteletére szentelt katolikus temploma az év nagy részén üresen áll. A falu egykori német lakóit a második világháború után táborokba zárták. A túlélők végül jobbnak látták elhagyni hazájukat, szülőföldjüket. De az évnek egy napján, október 6-án, ha nem is németekkel, de újra megtelnek a templom padjai. Így volt ez idén is, zsúfolásig volt magyarokkal az Isten háza. Mivel ez volt Délvidék központi megemlékezésének helyszíne, minden prominens személyiség jelen volt. A Petőfi-ösztöndíjasok közül is többen kötelességüknek érezték, hogy részt vegyenek a megemlékezésen. A szentmisét követően, az emlékező beszédek után számos politikai és civil szervezet tette le az emlékezés virágait a templomkertben Kiss Ernő mellszobra elé. Az ünnepség végeztével Kiss Ernő szépen felújított családi kriptáját is meg lehetett tekinteni, hiszen erre az alkalomra kinyitották az ünneplő tömeg számára.
Az 1848/49-es forradalom ismert és névtelen hőseire emlékeznünk nemcsak kötelesség, hanem egyfajta lelki megerősítés is, hiszen őseink olyan örök érvényű értékekért küzdöttek, mint a függetlenség, a polgári rend vagy a szabadság, amelyeket megőrizni gyakran sokkal nehezebb, mint kivívni.
Forrás:
Bori Imre: Ember, táj, történelem. Délvidéki olvasókönyv. Forum Könyvkiadó- Agapé, Újvidék-Szeged. 2001. 111.
Kalapis Zoltán: Történelem a föld alatt. Forum Könyvkiadó, Újvidék. 1995. 191-215.
Tarján M. Tamás: 1799. június 13. Kiss Ernő honvéd altábornagy születése. Rubicon folyóirat.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1799_junius_13_kiss_erno_honved_altabornagy_szuletese/
A címben Lévay József: Az aradi tizenhárom balladája című vers egy részlete olvasható.
