Arany János versei és balladái brácsakísérettel
Arany János életében állítólag nem járt a Király-hágón túl, és a történelmi Erdélyben sem, fiatalkori, kudarcba fulladt színészkalandjától eltekintve, amikor társulatával Máramarosszigetig jutott, és ahonnan csalódottan, gyalog indult vissza szülővárosába, Nagyszalontára. Így nem járt a 19. századi erdélyi szász városokban, se Székelyföldön, de még a kincses Kolozsváron se. Egyik legnagyobb költőgéniuszunk felettébb zárkózott, igazi autodidakta ember volt, keveset utazott, ellentétben Petőfivel vagy Jókaival. Most mégis posztumusz nekiindult, és elért hozzánk Segesvárra is, a szavak és a húrok hangján. Példás férfiak, sorsok, shakespeare-i hangvételű sötét tragédiák és humor idéződik meg Aranyul a közel egy órás előadásban. Versek, balladák, és a brácsahúrok akkordjai. Ahogyan a hangszer a mélyebb tartományban a legerőteljesebb, úgy a balladák tragikus sorsú hősei is a mélység tartományaiban mutatják meg legérzékletesebben az emberi lélek, az emberi psziché sebezhetőségét. Ágnes asszony elméje megbomlik, hiába engedik haza szánakozva, hiába mossa fehérre vérfoltos gyolcsát, lelkét már nem tudja meggyógyítani, megtisztítani. Mindhiába mossa hát egy életen át, öregkorára „fehér leple foszlányait a szilaj hab elkapdossa”, és lelkét, ép öntudatát a bűn, a lelkiismeret kínzó súlya felemészti. Eszembe jutnak életem Aranyos mozzanatai, a rég ismerős sorok hallatán.
A walesi bárdok vértanúhalála még általános iskolából, Szondi két apródjának gyászéneke középiskolából: Drégely várának históriája, maroknyi védőinek hősi küzdelme romokba omlott történelmi emlékhely, mert valóban, ahol 700 éve vár állott, az közel 500 éve, a vár 1552-es eleste óta már csak kőhalom. Aztán Zách Klára éneke, amit szóbeli tételként húztam a Székesfehérváron megrendezett országos középiskolai magyar nyelv és irodalmi versenyen, 17 évesen. Egyik debreceni diáktársam szintén Arany balladát húzott, és a zsűrit arra kérte, húzhasson egy másik tételt, mert mint mondta, ő „Aranyt érti ugyan, de nem érzi”, ahogyan én sem éreztem akkor még, 11-es diákként, de nem kértem új tételt. Persze nem volt elég, hogy jól ismertem a ballada történeti hátterét. Az írásbelin a legmagasabb pontszámú dolgozatot írtam, de „Arany miatt” végül „csak” második lettem. Sikerként könyvelhettem el az ifjúsági nívódíjjal járó ezüstérmes helyezést, de mégis, belül magamban, tanáraimnak be nem vallottan, haragudtam Aranyra, ódon nyelvezetére, hogy miatta nem lehettem első. Harmincharmadik születésnapomra egyik régi barátom egy Arany albummal lepett meg. Közel laktam a Margit hídhoz és hallottam a híd vasszerkezetének hangos, tolakodó kongását, ahogy a szorgos munkagépek monoton zúgással dolgoznak rajta. Újították a hidat. „Félkörben az öngyilkos tábor, zúg fel s le, mint malomkerék; a Duna győzi s adja még.” Arany Hídavatás című balladájának töredékei kezdtek kattogni a fejemben, az aszfalttörők verte ütemre, az a néhány sor, amit még elő tudtam hívni egyetemi éveimből. Hozzá előlapoztam Zichy azonos témájú illusztrációját. Bizarr páros. Arany ma már archaikusnak ható költői nyelvezete, és Zichy kísérteties kontúrjai. Akkor döntöttem úgy, hogy újraolvasom az összes Arany balladát, a Krisztusi korba lépve, kétszer érettebb fejjel, hogy már ne csak értsem, de érezzem is Aranyt, Aranyul. Ez az én Arany történetem.
Ahogyan ott ültem a segesvári közönség soraiban tizenéves diákjaimmal, Arany történetem a letett szálakat újra felvéve folytatódott, Antal Sándor brácsaművész és Tóth Péter Lóránt versmondó segítségével, akik újra megidézték bennem Arany szellemét. Köszönet érte! Mert mindnyájunknak megvan a maga Arany története, akik magyarul és aranyul érzünk, határon innen és határon túl, bárhol legyünk, összeköt minket arany-kódrendszerünk, édes anyanyelvünk, amit őrizni és művelni nemcsak jogunk, de alapvető kötelességünk.
