Jézus története a feketébe öltöztetett és letakart oltárképek előtt hangzott el a nagypénteki istentiszteleteken, és talán el sem tudjuk képzelni, hogy ez egykoron egyáltalán nem volt természetes dolog gyülekezeteinkben. Miután 1886-ban a barcasági csángó evangélikus gyülekezetek kiváltak a szász egyházból, és 1888-ban Czékus István, a Tiszakerület püspöke meglátogatta a gyülekezeteket, szembesült az istentiszteletek hiányával.
Ezért elrendelte, hogy „a Nagypéntek szent ünnepét, mely egy egyházban sem tartatott meg eddig kellő ünnepélyességgel, mivel az evangélikus egyházunk legnagyobb ünnepe, mivel Krisztus megváltó halálát állítja szemünk elé, és az örök kárhozattól való váltságunk fő záloga, mindenütt sátoros ünnep módjára ünnepeljék, s köznapi munkák végzésével azt meg ne szentségtelenítsék.”
Évtizedeken keresztül szokás volt az esti istentisztelet is, amikor elénekelték a passiót egy erre a célra kiadott füzetből. 1903-ban azonban Kolumbán Lajos így írt a passió énekléséről: „Minthogy a csángóknál csaknem mindenki tud írni, olvasni, tehát az Isten tiszteletben való részvételben többen jártasok, s így, mint szereplők működnek a még ma is gyakorlatban levő passió eléneklésénél. …
Régebben, amikor Jézus kínhalálának megdöbbentő jelenetét a kórusban befejezték, lent egy csoportja a felnőtt asszonyoknak együttesen elénekelte Mária siralma című éneket, melyben az van leírva, hogy Mária mi módon siratta el isteni Fiát. … Ez az ének legtovább fennmaradt Tatrangon, s ma már ott is kezdik elfeledni; csupán a korosabb asszonyok között akad egy-kettő, ki tudja.” Ha nem volt szokásban a nagypénteki istentisztelet, mint ahogy azt a püspök megjegyezte, kérdés, hogy vajon milyen formában énekelték elődeink mégis ezeket a siralmakat?
Az ünnep mindenképp dologtiltó napnak számított. „Ha lehetett, apám még a lovakat sem fogta be.” „Volt egy szomszédasszonyunk, aki azt mondta, hogy nagypénteken s más péntekeken is nem szabad sütni, nem szabad mosni. Szóval azt mindig tartotta, azt mondta, hogy az bűn. Böjtölt is.”
„Böjtölni kell, s imádkozni, s venni úrvacsorát. Ez a legfontosabb... Egy téát s délre is valami zsír nélküli ételt.” „Úrvacsorát veszünk. Az öregek veszik, és a betegek. És mi, akik nem tudunk elmenni, elhívjuk a tiszteletes urat, és itthon veszünk. ... Az asszonyok feketében mennek. Gyász. Fekete kendővel mennek az asszonyok a templomba nagypénteken. ... Akkor ünnep, és nem csinálunk semmit. Elévesszük az énekeskönyvet, elévesszük a bibliát, s olvasunk belőle.” – mondták az idősebbek.
A húsvéti előkészületek egyik fontos napja is a nagypéntek, hiszen ekkor írták a tojásokat. Azért is, mert „Hétfaluban az a szokás, írva szép a piros tojás”, de a hiedelem szerint a nagypénteken írt tojás nem is szagosodik meg. A tojások színe piros, „mert tudjuk, hogy Jézusnak a vére festette be a tojást, mikor Mária és Magdolna mentek Jézushoz a keresztfa alá.
Vitték a fehér tojást, s ijedtükbe letették oda, az egész tojást Jézus lábához, és a vér rácsöpögött, s pirosra festette. S akkor ennek emlékére, legalábbis nekem így magyarázta a nagyapám s a nagynéném, festjük a tojást.” – mondta 1994-ben a bácsfalusi György-Papp Margit, akinek születési centenáriumán emlékévet hirdetett a Barcasági Csángó Alapítvány.
Aki közösségben kívánta e szokást gyakorolni, ellátogatott a Barcasági Csángó Alapítványhoz a tojásírás éjszakájára, amelyet néhány éve szerveznek meg egy sepsiszentgyörgyi esemény mintájára. Már tavaly is előfordult, hogy nem volt hely az intézmény termében, oly sokan látogattak el a székházba. Idén legalább 75-en voltak, legalábbis az esemény névjegyzéke szerint, és a tojások száma is elérhette a 700 darabot.
A délután négykor kezdődött esemény másnap, hajnali négykor ért véget. Idén is jelen volt Gödri Anna népi iparművész, aki eligazított a tojásírás rejtelmeiben, de vezérfonalként szolgált a Barcasági füzetek-sorozat Hétfalusi írott tojások című kiadványa.
