Előadás az időről Segesváron
Jakabházi Béla, nyugalmazott segesvári magyartanár narratív felvezetőjében irodalmi allúziók mentén vezette fel a témát, és még mielőtt konkrétan rátért volna, pontosan tudtam, bár nem beszéltünk össze se az előadóval, se a narrátorral, hogy Marcel Proust À la recherche du temps perdu (Az eltűnt idő nyomában) című, hét kötetből álló regényfolyama adja meg a kezdő lökést, legalábbis azoknak a közönség soraiból, akik egészében vagy legalább részletekben olvasták ezt a rendkívüli irodalmi művet. Ez a szándéktalan magic spell lelassította az időérzékelésemet, kész voltam a bevonódásra. Megállt az idő, ahogyan Gothár Péter 1982-ben bemutatott filmjében, amit akárhányszor újranézek: Megáll az idő. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és láttam magamat ifjú egyetemistaként, amint Proust remekművét olvasom. Azon a nyáron túrázás közben eltörtem a bokámat, fekvőgipsszel a lábamon ültem a szobámban, Proust, Tolsztoj és Dosztojevszkij vaskos művei sorakoztak az íróasztalomon. Két évtized telt el azóta, de az előadó szuggesztív szavainak hatására újra az elmúlt idő igézetébe kerültem.
Nagyon sokan és sokféleképpen foglalkoztak már az idővel. Szent Ágoston írja a Vallomásokban, hogy a mindennapokban tudja, érzékeli mi az idő, viszont ha megkérdezik tőle, nem tudja definiálni, megfogalmazni. Az idő minden civilizáció egyik alapvető kérdése volt, könyvtárnyi szakirodalom érhető el a különböző kultúrák és civilizációk időfogalmairól. Egy hívő keresztény ember számára a Biblia ad hiteles útmutatást. A fizika, a csillagászat, Einstein relativitáselmélete hogyan befolyásolta a modern tudományos gondolkodást, mind külön könyvtárnyi anyagot jelent, egy-egy tudományágat, egy-egy részterületet az időfogalom vonatkozásában, egy szűk másfél órás előadásba nem fér bele, és nem is cél, hiszen minket sokkal jobban érdekel, hogyan használjuk a nekünk adatott időt, amiből minden nappal, órával, perccel, pillanattal egyre kevesebb lesz.
Az idő jelen van mindenütt. Ketyeg a filmművészetben, a popkultúrában, az irodalomban, a tudományban, a mindennapokban, megfoghatatlanul és visszafordíthatatlanul. Előadónk több filmet is felsorolt, ami az időutazás tematikájába illeszthető, míg soroltam a többit magamban visszacsatolásként, amiket kihagyott. Elmesélte, hogy diákként a nyolcvanas években azért gyűltek össze, csak azért, hogy meghallgassanak egy lemezt, és közben nem csináltak mást, nem nyomkodták a telefonjaikat, nem fecsegtek, hangoskodtak, piszkálták egymást, hanem átadták magukat a zenének. Akkor megjelent a kivetítőn a Pink Floyd 1973-as Time című albumának a borítója, és arra kérte a hallgatóságot, öregeket, középkorúakat, ifjakat, kamaszokat, gyerekeket egyaránt, hogy hallgassák meg vele a címadó dalt. Számomra ez volt az előadás egyik legszuggesztívebb pillanata, ez a felkérés, ez a hét perces közös zenehallgatás. A dalszöveg hármas felosztású, akár egy református prédikáció, vagy egy klasszikus prózai mű, bevezetés, tárgyalás, befejezés, vagy mint maga az irodalom, epika, líra, dráma, vagy mint a nagybetűs élet, fogantatás-születés, életidő, halál. Mivel sokat vagyok tinédzserekkel, és én magam is voltam, tudom, hogy nekik teljesen más az időérzékelésük. Ebben is nagyok a generációs különbségek. Mást jelent az idő tizenévesen, mást a felnőttkor különböző életszakaszaiban, és mást öregként. Csupa közhelyek, mégis többnyire igazak az idővel kapcsolatos szólásmondásaink, egyet kivéve, hogy „az idő begyógyít minden sebet”. Egy dal, ami még jóval a születésem előtt íródott, mégis közeli, ismerős még kamaszkoromból, míg a mai tinédzserek többségének már idegen, amíg fel nem fedezik; de így van ez mindennel. A mi munkánk, hogy rávezessük őket, példával. Ez az előadás is egy példa, egy tanúság, nemcsak az időről, hanem az időben létező Istenről, aki ugyan az időben létezik, mégis időtlen. A mi idő és létérzékelésünk nem azonos az istenivel, a mienk a teremtéstől kezdődik, egyénileg a saját teremtésünktől, közösségileg az általunk látható és érzékelhető, az elménk által befogható világ teremtésétől, tudományosan is csak onnantól, amit tudományos módszerekkel, következtetésekkel megértünk vagy megérteni vélünk, ahol mindennek valahol szükségszerűen kezdete van. Az isteni idő és létérzékelésnek nincs kezdete és vége.
Egyéni és közösségi életünkben a legfontosabb kérdés, hogyan használjuk fel a nekünk adatott életidőnket. Felnőttként mindannyian szembesülünk előbb vagy utóbb avval, mit jelent a restancia, az el nem végzett feladat, az elvesztegetett idő, életünk hátraléka. A restancia örök, írja Esterházy Péter, de ne értse senki szó szerint, mert nem a restanciát hagyjuk hátra magunk után másoknak, hanem amit elvégeztünk, amit megtettünk, amit alkottunk. Ha régi, gondozatlan, elhagyott temetőkben járunk, nem tudjuk, kik nyugszanak a süppedő, bedőlt keresztfájú sírokban. Nem marad semmi utánunk, csak amit életünkben elvégeztünk, amit magunkból másokra hagytunk. Ma már sok esetben nem tudjuk, hol nyugszanak elődeink, és ha már Segesváron szolgálok, hadd éljek Petőfi példájával. Mi maradt utána? Az, amit elvégzett, a költeményei, az életműve, alakja, élete főbb szakaszai, eseményei a nemzeti emlékezetben, amit ha nem ápolnánk nemzedékről nemzedékre, feledésbe merülne.
/.../ „You are young and life is long and there is time to kill today.
And then one day you find ten years have got behind you.
No one told you when to run, you missed the starting gun.
So you run and you run to catch up with the sun but it's sinking,
Racing around to come up behind you again.
The sun is the same in a relative way but you're older,
Shorter of breath and one day closer to death.” /.../
Roger Waters – Pink Floyd: Time (dalszövegrészlet)
