Egy nem mindennapi történet mindenki Tanító bácsijáról és Tanító nénijéről
Milánovits Tiborral és Milánovits szül. Szajkó Karolinával életükről, munkásságukról, soha el nem múló tenniakarásukról és az örök motiváltság titkáról beszélgettünk.
MT: Mind a ketten itt születtünk Tiszakálmánfalván az első Jugoszlávia idején és általános iskolába is itt jártunk. Karolina magyar iskolába járt, én viszont az akkor elemi iskolának nevezett általános iskolát szerb nyelven kezdtem el, a jó magyar hangzású Milánovits vezetéknevemnek köszönhetően. Az akkori törvények szerint a két nemzedékre visszamenő szláv gyökerekkel rendelkező gyerekek szláv-magyar tagozatra kellett járjanak, ami azt jelentette, hogy cirillül tanultunk írni. Magyarul csak a hittant tanultuk. Így alakult, hogy az első négy osztály elvégzése után a délvidéki magyar gimnáziumba jártam, a gimnázium alsó tagozatait magyarul fejeztem be. Szűk anyagi helyzetünk révén Tiszakálmánfalváról utazó diákként, kerékpáron jártam iskolába Újvidékre.
Hogyan jött a tanítóképző ötlete, miért pont azt választotta?
MT: Úgy éreztem, hogy az, hogy egy bizonyos szakmát tanuljak, közelebb áll hozzám, mint hogy más jellegű képzésbe kezdjek. Megmondom őszintén, hogy az iskola nem volt annyira vonzó számomra, mert hát eléggé közepes eredményességgel, elégséges osztályzatokkal, pótvizsgázva vergődtem át a történelem tantárgy miatt. Okkal nem szerettem a történelmet, így nem is tudtam rendesen megtanulni sem, így gondoltam, hogy inkább szakmát tanulok majd, s azzal boldogulok. No de, amikor az ember 15-16 éves, már meg-megakad a szeme a szép leányokon. Karolina édesapja falusi borbély volt, akihez én egy szép napon elmentem és érdeklődni kezdtem felőle. Elmesélte, hogy Karolina elment Újvidékre a tanítóképzőbe. Addig a napig míg ezt meg nem hallottam, rendületlenül gépkocsiszerelő szerettem volna lenni, de ennek hallatára még aznap délután elkerékpároztam a városba és beiratkoztam én is.
Az én kedves párom idehaza is, meg számomra a tanítóképzőben is a legcsinosabb lány volt. A lelkisége, a komoly hozzáállása, magatartása, viselkedése, az mind olyan volt, hogy egy reménykedő, életre induló fiúnak az akkori gondolkodásban egy nagyon komoly vonzóerőnek hatott. Mindezek mellett a pótvizsgám napján halt meg édesanyám, így hirtelen kellett felnőnöm. Ha már azt választottam, hogy a tanítóképzőbe megyek, akkor nekikezdtem tanulni, mert Karolina viszont mindig színjeles, kitünő tanuló volt és elhatároztam, ha már utána mentem, akkor megpróbálok tudásszerzésben felnőni hozzá.
Tudván, hogy a Tanító bácsit a Tanító nénihez fűződő szimpátia vitte 16 évesen a pedagógusi pályára, felmerül a kérdés, hogy ő maga miért pont ezt a hivatást választotta annak idején?
MK: A magyar időkben, mert így szoktuk mondani, volt egy tanítónőm, aki példaképem volt, és akinek a hatására elhatároztam, körülbelül 13-14 éves koromban, hogy tanítani szeretnék. Először úgy alakult,hogy a helyi szövetkezetben dolgoztam, de szerencsére egyik nap édesapám a már akkor megjelenő Magyar Szót olvasván, megtalálta, hogy Újvidéken magyar tannyelvű tanitóképző nyílik és hogy ösztöndíjat is lehet kapni. No, ennek utána is jártunk és jó eredményeimnek köszönhetően fel is vettek oda.
Így valósult meg akkor az álmom, hogy egyszer mégis tanítónő válhat belőlem.
Hogyan és mikor kezdődött a karrierjük?
MT: Elvégezvén a tanítóképzőt, közös szimpátiával úgy döntöttük, hogy együtt töltjük az életünket, amikor a katonaságból hazajövök. Távollétemben Karolina állami birtokon kezdett el dolgozni tanítónőként. Hazatérésem után kérelmeztem, hogy együtt helyezzenek ki minket valahova. Ezt előbb nem engedélyezték, mivel nem voltunk még akkor összeházasodva. Gyors és kalandos házasságkötésünk után megkaptuk a szomszéd községben a kátyi iskolát, ahol 1 tanévet töltöttünk.
Ezután következett Tiszakálmánfalva?
MT: Így van! A következő évben, 1953. augusztus 27-én megkaptuk a táviratot, miszerint minket, mint jó tanerőket áthelyeznek Tiszakálmánfalvára.
Hány évig tanítottak a faluban?
MT: Összesen 38 és fél évet és eközben 13 évig iskolaigazgató is voltam.
MK: 35 teljes évet tanítottam. A nyugdíjbavonulásom felejthetetlen volt. Nem volt könnyű,
Mai napig Tiszakálmánfalva művelődési életének aktív tagjai és ott voltak a legelső alapítók között is. Mikor kezdődött a kulturális élet felpezsdülése?
MT: Egészen pontosan nem tudom megmondani, de az biztos, hogy már 1946-ban a Karolina nagybátyjáék járták a falut és írták össze a tagokat. Mi is elkezdtünk dolgozni, csináltuk és csináljuk, nem hagytuk és nem hagyjuk abba. A 2010-ben felavatott tájház, azaz az „Emlékeink gyűjteményének” létrejöttéhez, gyűjtéssel, szakmai ötleteinkkel is nagyban hozzájárultunk.
2001-ben újraalakult a tiszakálmánfalvi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, amelynek önök is alapító tagjai.
MT: A megalakulás idejében láttuk, hogy a magunkét is mind a ketten bőven hozzá tudjuk tenni az eddigi munkához és elkezdtük mi is csinálni. Én az alelnökséget vállaltam magamra mondván, hogy az elnökséget vállalják a fiatalok. Az irodalmi szakosztályt is a mi feladataink közé tartozott, számos versenyen is részt vettünk. Mentünk, míg bírtunk.
Érzik-e a tiszteletet a megfizetethetetlen munkájukért, amit életük során végeztek?
MT: Teljesen meg vagyok elégedve. Tudom, hogy felnéznek ránk azért, mert csináljuk, ahogyan csináljuk és még mindig bizalommal fordulhatnak hozzánk. Nagyon sok ember általánosan empátiával fordul felénk.
Milyen tanácsot üzennének egy most kezdő pedagógusnak, egy fiatalnak, aki most kezdi el a pedagógusi élet rögös, de annál hálásabb útját?
MT: Ha az általános iskolai tanítóról beszélek, akkor elsősorban érvényesülni, hatni tudjon. A műveltsége, felkészültsége, módszertani, pedagógiai, lélektani tudása rendkívül magasszintű legyen. Úgy lépjen be a gyerekekhez, hogy azok semmiféle ismeretekben ne tudják őt meglepni, azaz rajtakapni, hogy a tanító bácsi kevesebbet tud. Azonkívül, legyen egészséges, sportember és vidám.
MK: A legfontosabb, hogy érezze mi is az, amit akar és természetesen szeresse a gyerekeket!
MT: Ha csak lehet, párban kezdje meg az életet, de olyan párt válasszon, akinek támasza lehet és aki őt mindenben támogatni tudja, mert végtére is a tanítónak bizonyos értelemben példaképnek is kell lennie, példaképként pedig csak a család szolgálhat, ha azt akarjuk, hogy a nemzet is, mint olyan, fölnézzen rá.
