A hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület 1961-től működik, a neves székely-magyar író nevét 1969 óta viseli, és a bukovinai székely nép nyelvjárását, hagyományait és szokásait ápolja. A szervezet keretén belül több művészeti ágban folyik munka; a vegyes népdalkórus vezetője Kemény József, a csoport citerása. A 20 kórustag székely népdalcsokrokkal lép fel helyi előadásokon, dél-bánáti, vajdasági rendezvényeken és határon túl. A népművészeti csoport vezetője Varga Erzsébet, a tagok száma 26, munkáikkal a helyi kiállítások mellett rangos nemzetközi kiállításokon is szerepelnek. 2014-ben hét Dél-bánáti rendezvényen jelentek meg a munkáikkal, az eltelt év során tíz alkalommal vásárral egybekötött kiállításokon, valamint hazai és magyarországi rendezvényeken állították ki a mesteri darabokat. Sokan a kézimunkázók közül többszörösen első díjban részesültek, többségüknek a Nagymesteri díjat is odaítélték már, remek munkáik külföldön is ismertek, és csodálattal értékelik azokat.
Az Al-Dunára, Hertelendyfalvára települt bukovinai székelyek ápolják a hímzést, és napjainkig őrzik azt az eredeti mintakincset, amely ma már a keletkezési helyén nem él. Kocsis Márta tiszteletes asszony és Kún-Szabó Júlia iskola-igazgatónő közös munkájaként 1974-ben jelent meg a Székely varrottas minták című gyűjteménye, majd ezt követően a hertelendyfalvi varrottasok mintakincsét Kemény Lajosné Varga Mária, a népművészet nagymestere vitte tovább, és 2004-ben jelent meg könyve, Hertelendyfalvi székely varrottasok címen, a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ kiadásában. Mindkét gyűjteményt használják a kézimunkázók. A székely varrottasok újraélesztésében szerepet vállaló Kemény Lajosné Varga Mária az eredeti népi díszítőművészet ápolása érdekében kitartó, következetes gyűjtőmunkát végzett, le- és átrajzolta, megtervezte és újravarrta a fellelt mintákat.
A XVIII. század végén, amikor a székelyek tömegesen Bukovinába települtek, magukkal vitték mintáikat is. A Hertelendyfalván összegyűjtött varrottasok Andrásfalváról hozott varrottas minták. A közösség a díszítőelemként használt motívumokat, varrási technikát változtatások, módosítások nélkül adta át az utódoknak és gondosan őrzik a mai napig is. A székely varrottasok készítéséhez a hímzés technikáját használják, a keresztszemest.
A hímzés már az ókorban is a szövés mellett világszerte ismert volt. A különböző hímzéstípusok egyike a keresztszemes hímzés, a legrégebbi mai napig fennmaradt alkotást Egyiptomban i.sz. 500 környékén készítették, de elterjedt volt Kínában is, majd fokozatosan átterjedt a Közel-Keletre és a 15-16. században Európába. Magyarországon a hímzés az 1700-as években kezdett szélesebb körben elterjedni. Főként ágyneműk, konyhai textíliák, takarók, terítők és ruhaneműk díszítésére használták a keresztszemest, később népszerűek lettek a faliképek.
A régi vászon szövéséhez lent, kendert és gyapotot használtak, amelyből lepedőt, párnavéget, takarót, inget készítettek. A darabok összeállításához, valamint az abroszok, terítők szegélyezéséhez horgolt csipkét vagy rojtot használtak. A varrottasok alapanyaga, a vászon, melynek a szálai jól számolhatók. A használt keresztszemes hímzési technikát a megoldása alapján „szálán varrott” vagy „zsinórhímzésnek” nevezik. Szigorú szabály, hogy a régi minta szerint és eredeti színnel készüljön. A gazdag, változatos mintakincsre jellemző a rendszer, szimmetria, ismétlés, harmónia és szimbolika. A formavilág geometrikus, gyakran használt motívumok a stilizált levelek, virágok vagy madarak (,,cserleveles, fenyőgallyas, tulipános,, vagy más megnevezésekkel). A mértani motívumok a mindennapokban használatos megnevezésekkel vannak ellátva (,,almás, csillagos, tányéros, szíves, kőrózsás, vasrózsás,,). A varrottasok színvilága szabály szerint egy, illetve kettő, azaz piros, fekete, kék vagy piros-fekete, piros-kék kombináció alkalmazásával. A terítőknél, abroszoknál a minta középrészét, a főmotívumot alul-felül az úgynevezett „mesterín” szegélyezi, erre helyezik az egyforma távolságra a „mesterkét”. A mesterke, függetlenül a középrész mértani vagy stilizált növénydíszes mintájától, legtöbb esetben szabályosan ismétlődő virág- vagy levéldíszítmény. Kisebb munkán, alátéten, tarisznyán kimaradhat a mesterke motívuma.
Régen a téli időszakban a közösségi élet legfontosabb helyszíne a fonó volt. A guzsalyas tulajdonképpen a fonót jelentette, magát a teret, ahol a fonáshoz használt eszközt is, a guzsalyt tartották. Az őszi betakarítástól a farsang végéig tartó guzsalyas esték a közös munka mellett lehetőséget adtak öregeknek és fiataloknak a szórakozásra, éneklésre és ismerkedésre. Hertelendyfalván a guzsalyas esték élő szokásként vannak jelen. A művelődési egyesület keretén belül működő kézimunkázó csoport asszonyai hetente találkoznak, ahol együtt készítik el a csodálatos, rendkívül értékes székely varrottasokat és hímzett munkákat. Fontos feladatnak, céljuknak tartják, hogy óvják, ápolják, őrizzék, továbbadják mindazt a felbecsülhetetlen örökséget, melyet őseiktől kaptak.
A csodálatos varrottasokról készült fotók megtekinthetők a képgalériában
