A színésszé válás útja sokaknál már gyerekkorban elkezdődik. Benned mikor született meg a gondolat, hogy színészi pályára lépj?
Gyerekkoromban én még nem gondolkodtam ilyesmin. Ha visszagondolok, az álmaim közt az szerepelt, hogy balerina legyek. Ez viszont több szempontból sem volt kivitelezhető. Nagymuzsalyon és környékén ilyesmire nem volt lehetőség, legközelebb Ungváron vagy Lembergben lett volna. Egy idő után viszont tudatossá vált, hogy színészettel szeretnék foglalkozni. Az egész tíz éves koromban indult, amikor elindult a Gyerekstúdió. Volt egy meghallgatás a beregszászi kultúrházban, amit Vidnyánszky Éva néni és a fia, Attila tartott. Éva néni volt a Gyerekstúdió megalapítója és vezetője. Elvittek a szüleim, és nagy szégyent vallottak velem (nevet).
Mi történt?
Nem voltam hajlandó elmondani a verset, amivel készültem.
Hogy-hogy?
Iszonyat lámpalázas voltam. Volt már egy nekifutás, amikor Éva néni egyik végzős osztályába beválasztottak, hogy énekeljem el az Ugye tényleg nem fog fájni, ha majd végleg nagy leszek… c. refrént. Az sem ment. Emlékszem rá, hogy nem értették, mi van. Elhatároztam, hogy biztos nem fogok felmenni a színpadra. Mondanom sem kell, hogy nem volt rám büszke se anyu, se apu. Aztán elvittek a következő foglalkozásra, ahol már nem volt nagyszínpad, és nem kellett felmennem több ember elé. Éva néni oldalra hívott, és neki ott akkor megnyíltam. Megnyugtató és rám való kíváncsiságot, figyelmet árasztó lénye eloszlatta a hírhedt lámpalázam. Boldogan mondtam el, amivel készültem: Vörösmarty Petikéjét. Egyszóval ott, akkor valami történt… Utána jártam a foglalkozásokra, ami heti egy vagy akár több alkalmat is jelentett. Éva néni rengeteg szavalóversenyre felkészített. Onnantól, hogy kicsit jobban megmerítkeztem ebben a közegben, nagyon rövid időn belül egyértelművé vált, hogy színésznő akarok lenni. Volt olyan, hogy heti ötször kellett menni foglalkozásra. Egy olyan varázslat történt ott, ami teljesen a hatalmába kerített. Akkor a szüleim pedig már attól tartottak, hogy ez az iskola rovására fog menni. De nem ment rá.
Mi történt ezután?
A foglalkozásokon túl más szempontból is megtapasztaltam, mit jelent a színházi létezés. Rengeteget utaztam már akkor a színházzal is. Tizenhárom éves voltam, amikor Attila rendezte a Gyilkosság a székesegyházban című darabot. Beválogattak mint gyerekszereplőt, és elkezdődött a komolyabb színházi élet: többször kimaradtam az iskolából, mert utaztunk. Lengyelországtól kezdve Kijeven, Magyarország számos pontján át Moszkváig nagyon sok nemzetközi fesztiválon részt vettünk. Tizenöt évesen jött a következő szerep, amikor két hétre leköltöztük Vasvárra. Ott született meg a Dorottya című előadás, amelyben segédszínészként vettem részt. A szüleim akkor már kérve kértek, hogy legyen egy polgári szakmám, és aztán ha szeretném, felőlük akár a színészettel is foglalkozhatok. Én viszont nem voltam hajlandó polgári szakmát keresni. Viszont jelentkeztem a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahova fel is vettek.
Milyennek látod a színházi életet Beregszászon?
A beregszászi színház abszolút az anyaszínházam, amit egészen kislánykorom óta az otthonomnak érzek. Beregszász teljesen más létezési forma, mint amit bárhol máshol tapasztaltam. Igazából nem tudnám semmi máshoz hasonlítani. Nincs fodrásztár, nincs kelléktár. Egyetlenegy öltöztetőnk van, aki ha kell, megvarrja a ruhát, kivasalja, kimossa, rád adja. És ha vagyunk egy darabban tizenöten, akkor ezt mind ő végzi el. Vagy pedig egymásnak segítünk: egymásnak készítjük el a sminkjét, a frizuráját, de olyan is van, hogy mindenki magának. A kellékes elmegy megvenni a kellékeket, de az már a te felelősséged, hogy ott legyen, ahonnan neked el kell venni. Mindez Beregszászon természetes volt. Rengetegszer láttam azt, hogy a kolléganőim fogták a seprűt és a súrolóvödröt, de ez nem volt nehézség. Nagyon sokáig csak egy kis termünk volt, egy ötven férőhelyes stúdióterem. Aztán hála Istennek elég szépen kiépült a színház. A hosszú idő ebben a létformában már egy családdá kovácsolta a társulatot. Ha felmerülne, hogy közülünk bárki is elmegy, az nagyon fájna.
Bár a helyi színházi életet nem ismerem, én is megtapasztaltam Kárpátalján, hogy akár egy ember távozása is érezhető veszteség a magyar közösség számára. Olykor viszont a nagyobb jót is szolgálhatja. Amikor 2012-ben kinevezték Vidnyánszky Attilát a Nemzeti Színház igazgatójává, akkor – gondolom – sokan büszkék voltak rá.
Én nagyon büszke vagyok erre, és azt gondolom, mindannyian azok vagyunk rá. Mi legalább tizenöt éven keresztül csak vele dolgoztunk, ő is ugyanúgy velünk utazott azon a buszon, és ugyanúgy része volt ennek a nagy családi létformának. Belegondolni abba, hogy egy kárpátaljai, nagymuzsalyi rendező áll a Nemzeti Színház élén, hatalmas dolog.
Maradva még az elköltözés és a szülőföldön maradás témájánál: Mit gondolsz, mennyire nagy a színészi életben a magyarországi városok elszívó ereje?
Azt gondolom, hogy van egy elvághatatlan lélekszál, ami odaköt Kárpátaljához. Nem mondom azt, hogy ha kapnék egy lehetőséget, nem próbálnám meg. De nem felejtem el, hogy Kárpátalja az otthonom, az a táptalaj. Sok minden befolyásolhatja azt, hogy az ember milyen döntést hoz holnap. Nem tudsz és nem is lehet mások felett ítélkezni, egyet viszont nem szabad elfelejteni: bárhova is vigyen az élet, otthonra segíteni kell, az otthonra gondolni kell, mindig, míg csak lehet, több szinten. Ez fontos, ez ügy és misszió.
Térjünk vissza Beregszászhoz! Milyen az előadások látogatottsága?
Sokszor azt érezzük, hogy még többre lenne igény. Szoktak jönni kérdezni, hogy mikor lesz valami új színdarab. Van például egy nézőnk, aki egy előadást már tízszer látott. Ő kis kihagyással aztán besétál tizenegyedjére is (nevet). Az utóbbi időkben a színházi produkciók közönségtalálkozókkal is kibővültek, ami szerintem fantasztikus dolog. Azon szerencsére nem kell aggódnunk, hogyan fogjuk megtölteni a nézőteret. Néha még nagy nehezen beteszünk egy-egy széket, vagy azt mondjuk a nézőknek, hogy gyertek el legközelebb. Természetesen az is előfordul, hogy foghíjas a nézőtér, de ilyen mindenhol van.
Ha egyik-másik kárpátaljai fiatal kedvet kap az első színészi szárnypróbálgatásokra, van manapság olyan lehetősége, mint neked a Gyerekstúdióban?
Vidnyánszky Éva néni sokáig vitte a Gyerekstúdiót, de aztán több mint húsz év után abbahagyta. A színházon belül aztán folytatódott a Gyerekstúdió kisebb gyerekeknek, amit most két kolléganőm visz tovább: Vass Magdolna és Fornosi D. Júlia. Emellett lehet jelentkezni segédszínésznek is.
A színházi szerepeken túl te vagy a főszereplője a Zsigmond Dezső által rendezett A Sátán fattya c. nagyjátékfilmnek, amit az érdeklődő közönség Rahón is megnézhetett. A film tematizálja a málenkij robotot, ami a kárpátaljai magyarság legnagyobb kollektív traumája. Mit gondolsz, mennyire élt együtt a közönség a filmmel?
Általában a közönségtalálkozókon azt látom, hogy van egy döbbent csend, amiből vagy tudnak oldódni, vagy pedig azt mondják, hogy másnap is a hatása alatt vannak. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy ezt a filmet még egyszer nem bírják megnézni. Amiről a film szól, szerencsére a múlt, amibe nem szabad beleroskadni, de hogy ezeknek az embereknek az emlékét ápolni kell, az biztos. A rahói közönségtalálkozón volt egy-két szempár, akik nem beszéltek, de nekem azok a szempárok mégis mindent elmondtak… Én azt a pár tekintetet megőrzöm magamnak.
Köszönöm az interjút!
