A marosnémeti Gyulay-kastély és birtokosa
2019 szeptemberében, egy meleg nyár végi délutánon érkeztünk a marosnémeti Gyulay-kastélyba. A tulajdonost, Horváth Tholdy Pétert már ismertem, az ő történeteiből és fényképeiből némiképp a kastélyt is, de korábban nem jártam az épületben. Sok furcsaságot láttam már kastélyok környezetében (pl. kastélykertben álló tömbházakat vagy épp elmegyógyintézetet), mégis meglepett, hogy az épülethez és kertjéhez vezető letérő gyakorlatilag egy különös „díszítésű”, műhelyszerű udvarból indul. Ismét meg kellett állapítanom: a XX. század hányattatásai sajnos – ahogy sok más esetben, itt is – az épület mellett a környezeten, a kastély településen belül elfoglalt helyén és státuszán is erőteljes nyomot hagytak...
A marosnémeti Gyulay-kastélyba vezető letérő sarkán álló műhely homlokzata (fényképezte: Segyevy Dániel Zoltán)
A marosnémeti kastélyt nagy, viszonylag épen megmaradt, ma is gyönyörű angolkert veszi körül. A kertkaputól sétány vezet az épület felé: a csendes és kopott, mégis méltóságtejes kastély látványa évszázados fák rejtekéből bontakozik ki a feléje tartó idegen előtt. A klasszicista épület rafináltan szerkesztett homlokzatait közép- és oldalrizalitok (rizalit: az épület homlokzatából kiemelkedő rész, amely többnyire a teljes épület magasságában végigfut) tagolják, fő- és kert felőli nézete egyaránt érdekes és szép. Felújítva sajnos csak a főhomlokzat középrizalitja van: próbaképpen, hogy milyen lehetne – mesélte a tulajdonos.
A marosnémeti Gyulay-kastély nyugati homlokzatának felújított középrizalitja (fényképezte: Szekeres-Ugron Villő)
A kolozsvári Pont Csoport által szervezett Kastélykövet-tábor résztvevőivel érkeztünk a helyszínre. Horváth Tholdy Péter örömmel fogadott bennünket, és miközben körbejártuk az épületet, mesélt. Enyhén csapongó, mégis rendkívül érdekes történeteiből lassan összeállt a kép: Gyulay Ferenc a XVII. század elején érkezett Erdélybe, ahol hamarosan építkezni is kezdett a marosnémeti birtokon (a család erdélyi ága előnevét is innen veszi). Később, 1834-ben gróf Gyulay Lajos építtette át a kastélyt klasszicista stílusban (az épület máig nagyrészt ezt az állapotát őrzi). Gyermek híján Lajos gróftól unokaöccse, gróf Kun Géza nyelvész, orientalista, utazó (és nem mellesleg a Magyar Tudományos Akadémia tagja) örökölte meg a kastélyt, akitől felesége, báró Kemény Vilma nyomán előbb báró Kemény Józsefhez, majd vásárlás útján Petrichevich Horváth Rudolfhoz, a jelenlegi tulajdonos nagyapjához került.
A történet persze nem ilyen egyszerű: szerepel benne római kori szobrokból álló gyűjtemény; csodás keleti utazás; különös nyelveket tucatjával beszélő gróf; üzleti vállalkozások nyomán elbukott családi vagyon; autókért, motorokért rajongó, Kolozsváron szerelőműhelyt üzemeltető apa, aki – mikor a németek a második világháború során – felpakolták a műhelyét, a visszaszerzés reményében Budapestig követte a szállítóvonatot; valamint – kultúrtörténeti kuriózumként – Wass Albert számos családtagja is. És egy valóságos Dávid-Góliát mese egy Ausztráliában élő magyarról, aki szembeszállt a családja egykori kastélyába beköltöző csendőrséggel, és nyert (Erdélyben senki, talán még ő maga sem érti, hogyan).
Széplaki, nagyszalontai és feketebátori gróf Horváth-Tholdy István, a kastély jelenlegi tulajdonosának édesapja autója előtt (archív felvétel az 1930-as évek elejéről)
A hosszú történet főhőse, legalábbis számomra, Horváth Tholdy Péter, maga a mesélő, aki egri gyermekéveit követően a ’70-es évek végén szökött Nyugatra. Rövidebb bécsi és németországi tartózkodás után telepedett le Ausztráliában, ahonnan a visszaszolgáltatott marosnémeti kastély miatt költözött vissza Európába: HAZAJÖTT Erdélybe. Hazajött a kényelmes, ismert, rengeteg munkával felépített ausztráliai életből – román nyelvtudás nélkül – az ismeretlen szórványba, egy romos, lakhatatlan kastélyba. Hogy miért? Csak találgathatok: kalandvágyból, felelősség- vagy kötelességtudatból, honvágytól vezérelve – talán kicsit mindezen tényezők miatt, talán egészen más okból. Nem tudom. A célját viszont világosan látom: megmenteni a Gyulay-kastélyt, biztosítani a jelentős történelmi, művészettörténeti és kultúrtörténeti értékkel bíró családi örökség fennmaradását, amely műemlékként mindannyiunk közös öröksége is.
Széplaki, nagyszalontai és feketebátori gróf Horváth Tholdy Rudolfné született gróf cegei és szentegyedi Wass Ráchel a marosnémeti Gyulay-kastély nyitott árkádos folyosóján (archív felvétel a 1930-as évek elejéről). A kastély árkádjai manapság (fényképezte: Szekeres-Ugron Villő)
A marosnémeti kastély örököse 2001-ben indította el a visszaszolgáltatási eljárást, a műemléket és a parkot mégis csak 2007-ben vehette birtokba. A parkot akkor felvetette a gyom, az épület lakhatatlan volt: a hosszú pereskedés nyomán kitessékelt csendőrség a falban futó vezetékeket kihúzgálva távozott. Mára – hosszú évek munkája nyomán – az épület belseje nagyjából megújult: a víz-, villany- és egyéb közművesítési hálózatokat sikerült kijavíttatni, a falakat lemeszelni, a parkettát kiegészíteni és újra csiszolni-fényezni stb. A szobák többségének berendezése igen egyszerű: leginkább ágyak és matracok tucatjai várják a kastélyban szervezett rendezvények látogatói közül azokat, akik messziről érkeznek, és beérik az épület nyújtotta egyszerű körülményekkel: táborok, gyermekfoglalkozások, motoros találkozók, jótékonysági rendezvények, helyi fesztiválok, piknikek stb. helyszíne a kastély, de legfőképpen a kastélykert. A tulajdonos rég óta ismeri Böjte Csaba ferences atyát, akivel esetenként együtt is működik. Neki köszönhető például, hogy a Hunyadi Rend motoros segélytúráinak évek óta visszatérő megállóhelye a marosnémeti épület.
A Gyulay-kastélyt – a tulajdonos tevékenységének köszönhetően – jelen állapotában leginkább egy magyar „szigethez” hasonlítanám a Hunyad megyei román „tengerben”. De kulturális szigetként is leírható, minthogy a gyönyörű műemléket és kertjét lepusztult ipari területek övezik. E sziget léte Horváth Tholdy Péter elhivatottságának köszönhető, hiszen az ő tevékenysége nyomán nyílt lehetőség arra, hogy az épület visszakerüljön a magyar kultúra vérkeringésébe. Személyisége, felelősségtudata, úgy gondolom, mindenki számára példa értékű lehet. Számomra ő jelenti a szülőföldhöz való ragaszkodás mintaképét, hisz egész élete bizonyítja: örökül kapott értékeink komoly megtartó erővel bírnak.
