A magyar szórvány napját ünnepeltük a nemzet fővárosában
A program az Országház látogatásával kezdődött. A csodálatos épület - a magyar építészet remeke - minden résztvevőre hasonló hatást gyakorolt. Egy nemzet lelki és ízlésvilágának, magas szintű mesterségbeli tudásának és ősök iránti tiszteletének jelképe az impozáns épület, amelynek méltán jár csodájára az egész világ. A Szent Korona előtt megállva, a Kárpát-medence különböző területeiről érkezett maroknyi kis csapat, egy közösségként hallgathatta a történelemleckét.
Ezután az impozáns Szent István-bazilika látogatása következett, ahol nemzetünk egyik legnagyobb ereklyéjét, a Szent Jobbot őrzik. Végezetül a csapatok átvonultak a Magyarság Házába, ahol kezdetét vette az a gazdag és felejthetetlen program, amelynek egyaránt fontos részét képezte a kultúra, az ismerkedés és kapcsolatépítés.
Az ebéd utáni első részben csapatépítő tréningre került sor, ahol a különböző területről érkező diákok, a bemutatkozás után, közös játékokban és feladatokban vehettek részt. A fiatalok elbeszélései alapján az egyik legkedveltebb program volt a nap folyamán. Ez a korosztály, életkorából adódóan könnyen ismerkedik és cserél információt, könnyen barátkozik.
A csapatépítés után táncbemutató és táncház következett, a Sziget Tánccsoport (Máramaros) és az Ördöngös zenekar (Szamosújvár) közös előadása. A táncházban felcsendülő mezőségi dallamok táncba hívták a résztvevő kicsiket és nagyokat egyaránt.
Az esti programról a kassai Thália Színház gondoskodott. A „Légy jó mindhalálig” című darab a magyar irodalom egyik alapműve, amely kötelező olvasmány is. A cselekmény 1894-ben játszódik, a híres debreceni kollégiumban, témája azonban napjainkban is aktuális. Néhány idézet Móricz Zsigmond regényéből mára szállóigévé vált, például amikor Nyilas Misi kijelenti, hogy erkölcsi kötelesség jónak lenni és bízni az emberekben. A darab aktualitását mutatja, hogy a válaszúti kollégista diákok a darabra reflektálva, sorsközösséget éltek meg az abban megjelenő karakterekkel.
Az anyaország megteremtette a teret, az időt és a lehetőséget, hogy a kis szórvány diákcsapatok, más csapatokkal találkozva megélhessék azt a sorsközösséget, amely hasonlóképpen jellemzi személyes életüket, hétköznapjaikat. A fiatalokkal beszélgetve megértettem, mennyire fontos számukra, hogy kilépjenek megszokott életterükből, találkozhassanak hasonló korú, hasonló helyzetben élő társaikkal, empirikusan megtapasztalhassák mindazt, amiről beszélünk nekik, és hogy megfogalmazhassák mindazt, ami adott élethelyzetükben éppen a legfontosabb nekik.
A nemzetet összetartó élő személyes kapcsolatok, barátságok csak akkor születhetnek meg, ha találkozunk, eszmét cserélünk egymással. Nekünk felnőtteknek feladatunk és kötelességünk hozzásegíteni a fiatalabb nemzedéket, hogy megtalálja az egymáshoz vezető utat, amelynek nem szabnak gátat sem az országhatárok sem a fizikai élet korlátai, hiszen ők jelentik a jövőt.
„A szórványéletben mindig és mindenben választani kell. A választás pedig latolgatása annak, hogy mit ér az, amit megőrizhetek vagy elhagyhatok? A nyelv, amely addig csak a közlés eszköze volt számára, lelki vagyona lesz, vagy nem lesz, a hagyomány kapocs lesz, vagy nem lesz a szüleihez, nagyszüleihez, a tudata mélyén magával hozott világhoz. Sok minden súghatja neki, egyebek között saját kényelmessége: dobd el az értéktelen lelki koloncokat, hagyd a népek országútján, könnyebben haladhatsz nélkülük. Ilyenkor éli át mindenki a maga magyarságát: akkor is, ha tudatos sorsként fogadja el, de akkor is, ha többé tudni sem akar róla. Ez utóbbi csak látszatra egyszerű, lelki viaskodások és drámák vagy éppen gyűlölködések, belső összeomlások magját hordja magában. Az előbbi választás többletet kíván munkában, tudásban — egyebek között nyelvtudásban és nyelvvédésben — jellemszilárdságot, nemzeti öntudatot Ilyenképpen a szórvány magyarja mindenütt a világon, de egyáltalán, minden szórványban élő ember tudatosabban magyar vagy tudatosabban román, vagy ír, vagy lengyel. Ha így tekinted, a diaszpórában valóban magyarabb a magyar.”[1]
