...mert az élet fogja magát, és elrohan mellettünk.
Amíg március első felében azon izgultam, vajon hogyan fogok teljesíteni az új helyzetben, amely az által állt elő, hogy Romániában is elkezdődött sajnos a koronavírus korszaka, így a gondjaimra bízott gyermekeim mindegyike hazajött a gyermekházba. Az április már teljesen más miatt vált izgalmassá számomra. Annyira szerettem volna jól teljesíteni, így hogy minden nap reggeltől estig velem vannak a gyermekek. Rengeteg kérdés merült fel bennem, vajon meg tudom-e oldani, érdekes lesz-e számukra, hogyan tudok minden nap jó programot összeállítani, hogy tanulság is legyen, ám ne legyen unalmas. Azt kell mondjam, az öndicséret legkisebb árnyéka nélkül is, hogy egész jól haladtam, és épp kezdtem megbirkózni a helyzettel, amikor megkaptuk a központtól a levelet, miszerint a vírus miatt mindenkinek haza kell mennie, és online kell folytatni a munkát. Mintha a sors akarta volna úgy, de aznap pont egy nagy kirándulásra mentünk a gyerkőcökkel, jól megcsodáltuk a tájat, az erdőket és közben rengeteget bolondoztunk, így a levelet nem is tudtam akkor elolvasni, amikor megkaptam, csak órákkal később. Talán jobb is mert nem tudtam volna a pillanatra és a közös élményekre koncentrálni azután. A levél elolvasása után két dolog járt a fejemben, az első, hogy bár rossz a helyzet, de itthon lehetek a családommal, ami miatt örültem, ám az az érzés és a rádöbbenés, hogy 7 hónap után el kell menjek innen és nem találkozhatom a gyerekekkel, a nevelőkkel, a mentorommal és magával a tájjal, megrémített. Nagyon a szívemhez nőtt az egész közösség, amiben éltem, ahogy bántak velem, és az élmények, amelyeket szerezhettem.
Sok társammal ellentétben az én munkám Vicében inkább a személyiség- és közösségfejlesztésre összpontosult, így ebben a témában az online munka szinte lehetetlenné vált, hiszen ezekhez a témákhoz, játékokhoz személyes jelenlét kell, így ebben az új helyzetben nekem is újra kellett gondolnom a feladataimat és a lehetőségeimet. Az érzés, amikor rádöbbensz, hogy amit elterveztél, gondosan építgettél hetek s hónapok alatt, most egy teljesen más végkifejletbe megy át, nem épp a kellemesek közé tartozik, ám úgy gondolom, hogy az élet is valahol ilyen. Sosem tudhatjuk, mikor jön be valami, ami mindent keresztül húz, amit csak elterveztünk, így dönthetünk, hogy vagy siránkozunk, amiért nem az van, amit mi szeretnénk, vagy kezdünk valamit ezzel az új helyzettel, és a legjobb tudásunk szerint ugrunk fejest az ismeretlenbe. Kis hezitálás után (mert ugye siránkozni mindig könnyebb, mint tenni a boldogulásunkért) a másodikat választottam, és úgy döntöttem, hogy kezembe veszem a sorsomat, amely elhatározás azóta többszörösen is megtérült, s bár nem az lesz a személyes programzárásom, amit a kezdetekkor gondoltam, de még is úgy érzem, hogy olyan értéket tudok átadni a gyermekeimnek, amik a későbbi utukban támaszként tudnak szolgálni.
Nagyon hiányoznak a kis lurkók, és remélem, ha a program után is, de lesz lehetőségem ellátogatni hozzájuk, és még utoljára megszeretgetni őket. Vigyázzunk egymásra, és sose felejtsük el, hogy a pillanat amiben élünk, mennyire fontos, hiszen sosem tudhatjuk meddig tart, ezért éljünk a mában, ne a múlton rágódjunk vagy a jövőn gondolkodjunk, mert elszalad mellettünk az élet.
