Hunyad megyében kiugróan magas az egy főre jutó Petőfi ösztöndíjasok száma. Akadnak köztük olyanok, akik innen, a dél-erdélyi szórványból kerültek vajdasági szórványközösségekbe és olyanok is, akik magyarországi vagy szlovákiai magyarként érkeztek ide. Annamari, aki „petőfis Annamariként” vágott bele a programba és az erdélyi létbe, az itt töltött évek során Mészáros-Szabó Annamáriává lett és a szerelem mellett a hivatására, a küldetésére is rálelt. Ő az igazi, a legbátrabbik fajta, a Nagybetűs Ösztöndíjas, aki a program végeztével sem hagyta abba a munkát.
Múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk vele...
Te választottad Erdélyt, mikor pályáztál a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára vagy a bizottság jelölte ki számodra?
Mindenképpen Erdélyben szerettem volna szolgálatot teljesíteni. Először Válaszutat jelöltem meg, de mivel az ott tevékenykedett ösztöndíjas még maradt, ezért Dévára küldött a bizottság. Elfogadtam és a legjobb döntés volt. 2019-ben érkeztem először Dél-Erdélybe a Petőfi Programmal. Az első kilenc hónapos szolgálatomat a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál töltöttem. Pedagógus lévén, segítettem a tanulásban délutánonként, illetve néptánc foglalkozásokat tartottam, rendezvényeket szerveztem. Aztán következő évben a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesülethez pályáztam célzottan, mivel a Covid ideje alatt itt nem volt ösztöndíjas, de én abban az időben is folytattam az előttem itt tevékenykedő ösztöndíjas, Vörös Árpád által megkezdett munkát.
Érezted valaha úgy, hogy itt kell lenned?
6 éves korom óta néptáncolok, ezáltal sok erdélyi tánccal megismerkedtem. Sok fellépés kapcsán jártam Erdélyben és anyai nagypapám is erdélyi származású. Valahol belül mindig éreztem, hogy nekem itt van dolgom. És ezt mai napig érzem, hogy itt kell maradandót alkotnom, néha napján ellenszélben is.
Mi a legszebb és legnehezebb az itt létben?
Számomra még mindig lenyűgöző a természet, a hegyek, az erdők, egyfajta szabadság, különös szabadság érzése, és az, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Kisvárosból kerültem Debrecenbe, ami elég nagy város, sok évet éltem ott, majd egy falusi közösségbe csöppentem. Először azt hittem, hogy unalmas lesz, de egy nap sem telik el unalmasan. A legnehezebb talán kezdetben a nyelv volt. Sokáig zavart, hogy nem értettem, mit beszélnek körülöttem és úgy éreztem, ha segítségre lenne szükségem, nem tudnék kitől kérni. Nem tudtam elképzelni, hogy leszólítsak valakit az utcán. Aztán neki kezdtem a nyelvtanulásnak és most már szinte mindent megértek és a magam módján válaszolok is. 2024-ben elvégeztem a Nagyváradi Egyetemen az óvodapedagógus szakot, ahol sok román tantárgyam is volt, szóval úgy gondolom bebizonyítottam magamnak, hogy lehet boldogulni, ha igazán akarja az ember.
Ha hiányzik valami otthonról, mi az?
Az első az aktív néptánc, a Debreceni Népi Együttes felnőtt tánckarának tagja voltam, amikor pályáztam a programra. Az aktív táncot felváltotta az oktatás. A Dévai Néptáncmozgalom keretében 45 óvodás és kisiskolás gyermek ismerkedhet meg hétről hétre a néptánc varázslatos világával. Ha jobban bele gondolok a hazai ízek közül a kakaós csiga az, ami hiányzik, itt még nem találtam az otthonihoz foghatót.
Mit kívánnál a kívánságteljesítő aranyhaltól?
Egészséget az egész családomnak, és azt, hogy a kislányomnak is sikerüljön bátran és szabadon megélnie a magyarságát a dél-erdélyi szórványban is.
