A Magyar Atlantisz – A szatmári ércbányák világa
A bányavirág nem más, mint az ásvány népies elnevezése. Amíg a Bányavidéken működött a bányászat, aránylag könnyű volt gyarapítani a gyűjteményeket. Az emberek csereberélgettek, adták-vették a szebb ásványokat egymás között, bővítve kollekcióikat, amelyekhez rendszerint egy-egy esztergapadon készült mini-bányafúró és miniatűr bányalámpa is hozzátartozott.
A bányaipar a 90-es évektől fokozatosan megszűnt, bányavirágokhoz ma már sokkal nehezebb hozzájutni Nagybányán, mint akár két-három évtizeddel ezelőtt. A lezárt tárókba megfelelő biztosítás és engedély nélkül életveszélyes leereszkedni (bár vannak akik vállalják a kockázatot). Sokan túladtak gyűjteményeiken, a hajdan gazdag magánkollekciók emlékét ma már csak az európai hírű Bányavirág Múzeum és egy-két megmaradt magángyűjtemény őrzi.
Faragó Vilhelm évtizedek óta szenvedélyesen gondozza bányavirágait, folyamatosan gyarapítva ismereteit a féltve őrzött darabokról. A családja tulajdonában közel 200 darab különböző ásvány volt, ami mára egy több ezer darabból álló gyűjteménnyé nőtte ki magát, amelybe a Teleki Magyar Házban megnyílt bányavirág kiállítása nyújt betekintést.
A kiállítás megnyitójára március 1-jén, került sor, amikor Pekár István „Magyar Atlantisz, A szatmári ércbányák világa” című filmje is vetítésre került. Nagybányáról és egykori bányáiról, az abban zajló munkákról Jókai Mór is írt egy útileírásában: a „Hogy lesz a kőből egy forint” című írásában.
