Irodalmi est Segesváron

Az írói pálya is egy mesterség, úgy készülsz rá, ahogyan bármilyen más szakmára, sok tanulással és gyakorlással. Az irodalom, az írás, mesterségbeli tudást feltételez, önmagában sem a tehetség, sem az olvasottság, a műveltség nem pótolja. Epika, líra, dráma, próza, jambusok, monológok, dialógusok, leírások, és folytathatnám, sok mindenre emlékszünk középfokú és felsőfokú irodalmi tanulmányainkból, de arról már kevesebbet tudunk, hogyan születik meg egy mű, akár lírai, akár prózai, akár fajsúlyos drámákról, színpadi művekről legyen szó. Mi történik az elefántcsonttoronyban? – jelen esetben, egy kortárs erdélyi magyar író műhelyszobájában, a fejében? Honnan merít inspirációt műveihez? Az élet máshol van, hogy Milan Kundera egyik közkedvelt regényének címével éljek, azaz, egy író a hagyományból, vagyis a kollektív irodalmi emlékezetből, és saját életéből építkezik. Szerb Antal és Babits Mihály a világirodalom, az európai irodalom és a nemzeti irodalom fő vonulatait fűzik össze összefoglaló munkáikban – Szerb Antal: A Világirodalom Története, Magyar Irodalomtörténet; Babits Mihály: Az Európai Irodalom Története. Világirodalom, nemzeti irodalom, vagyis anyanyelvünk irodalma, és ha kisebbségi létbe születtél, nevelkedtél és ágyazódtál bele, a többségi nemzet irodalma is forrásoddá válhat, amennyiben magadévá teszed, eredeti nyelven olvasod, ahogyan tette, teszi Demény Péter, alias Ivan Karamazov, hiszen nem csak magyarul, de románul is olvas, ír, műfordít. A világirodalomban rengeteg példa van a többnyelvűségre, legismertebb bilingvis írók közé tartoznak: Vladimir Nabokov, Milan Kundera, előttük Conrad és Beckett, et cetera, míg ezzel szemben például Márai szerint az írónak egyetlen hazája az anyanyelve. Kivéve a születésüknél fogva kétnyelvű, kettős nyelvi és kulturális identitású írókat. Az Ivan Karamazov név, amit a szerző a közösségi médiában használ, Dosztojevszkij utolsó és egyben legösszetettebb regényéből való, A Karamazov testvérekből. Ivan a négy fivér közül a gondolkodó ember kudarcra és meghasonlásra ítélt alakja, akit az irodalomtörténészek szerint Dosztojevszkij jellemileg nagyrészt önmagáról mintázott.

Demény Péter 1990-1995 között végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar-román szakán. 1999-ig a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, 1999-2002 között a Krónika című erdélyi közéleti napilap főmunkatársa, 2003 és 2008 között a kolozsvári Polis Könyvkiadó szerkesztője, majd 2008-tól a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat esszészerkesztőjeként dolgozik. 2001-től szerződéses tanárként tanít a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. Legutóbbi regénye a Vadkanragyogás címet viseli, ami, mi tagadás, mint szóösszetétel, talán még a vadászszakkönyvekben, vadásztörténetekben sem lelhető fel, nemhogy hétköznapi szófordulatainkban, szóhasználatunkban. A regény témája a szenvedély. Konvencionális, sivár környezetével dacolva, Katerina, a meghatározhatatlan történelmi korban és helyen élő várúrnő kitartóan igyekszik tartalmas, szenvedélyes életet élni. A szerző nem tartotta fontosnak, hogy a cselekmény milyen korban, és hogy Erdélyben játszódik -e vagy sem, arról viszont mesélt, önnön szerelmi életén túl, honnan kapott ehhez történelmi és irodalmi mintát. Történelmi mintaként számtalan királyi, fejedelmi, nagyúri érdekházasság szolgálhatna, de a szerző esetében Bethlen Gábor és második felesége, Brandenburgi Katalin kapcsolata volt egy olyan érdekes téma, amivel a '90-es években találkozott budapesti ösztöndíjasként a régi magyar irodalom tanulmányozása közben. Kemény János önéletírásából arról értesülhetünk, hogy Brandenburgi Katalin bensőséges, bizalmi viszonyba keveredett egy Zierotin nevű morva nemessel, aki a fejedelemasszony főlovászmestere volt. Miután a svéd követ felhívta az ügyre a fejedelem figyelmét, a főlovászmestert rögtön eltávolította udvari környezetéből. A regény másik ihletője a saját maga által átélt szerelem, szenvedély, így e kettő összeadódásából született a regény. Irodalmi mintaként a magyar irodalomból is több szerző és műve szolgálhatott, ahol férfi írók női alakok „bőrébe bújva”, kvázi nőként mondják el történetüket.

Ilyen Weöres Sándor Psychéje, amiből Bódy Gábor rendezésében 1980-ban film is készült Udo Kier és Patricia Adriani főszereplésével. A film egyik érdekessége, hogy Kazinczy Ferencet Pilinszky János költő személyesíti meg, a másik, amivel a korabeli nézőknek nem kis meglepetést okoztak, hogy Udo Kier magyar hangját a Zedlitz bárót alakító Cserhalmi György kölcsönzi, míg ő maga Garas Dezső hangján szólal meg a filmben. Ilyen jól ismert párhuzamok még a magyar irodalomból: Németh László – Iszony; Esterházy Péter (Csokonai Lili) – Tizenhét hattyúk; Závada Pál – Jadviga párnája (amiben Jadviga csak az egyik szerző a három közül, a másik kettő, a férje, Osztatní András, aki elkezdi a naplót, és a fia, Miso, aki mikor felnő, szintén hozzáír).

A szerzői est dedikálással ért véget.

„A szerelem különben is a legnagyobb szörnyűségek közé tartozik, hiszen nem tudunk még egy olyan érzelmet mondani, mely csak simogatni vagy ütni képes, a simogatásai egy másik világot teremtenek, mely egyetlen pillanat alatt érvényteleníti az előzőt, amiről azt hitted, végképp az otthonod lett, az ütései nyomát életed végéig viseled, és talán nincs még egy olyan valami, legyen bár jelenség, folyamat, állapot vagy érzelem, melyből ennyire keveset tanul az ember, pontosabban ennyire semmit, melyet úgy kezdesz el mindig, mintha nem lett volna korábbi, amiből legalább annyit megtanulhattál volna, hogy jól túlságosan is ritkán végződik, a szomjúságot majdnem lehetetlen végig és kölcsönösen fenntartani, miközben szeretnél megfeledkezni róla, és meggyőzöd magad, hogy el is feledkeztél róla már, aközben az előző világ kéri a jussát, követeli vadul, és mire igazán megéled, igazán beleéled magad, a szerelemnek vége is, nem volt nekem túl sok tapasztalatom ezen a téren, és most már nem is lesz, de Odile annyira felszabadított, hogy hirtelen azon vettem észre magam, hogy szerelmes vagyok a lovászfiúba, Hans pedig viszonozta érzelmeimet, olyan könnyen találtunk egymásra, ahogy az igazi szerelmesek mindig, egy alkalommal, amikor ismét lovagolni vitt, mint nyolcéves korom óta hetente kétszer, egy ideig a lovászmester jött velem, egy nagy, mogorva férfiú, Friedrichnek hívták, már a neve is recsegett, jöjjön, kisasszonyka, mondta kedvesnek szánt szavakkal, de akkorát sóhajtott közben, mintha az egész világ gondja az ő vállát nyomta volna, és ebben a nyomásban alkalmatlankodom én, amikor a megváltás múlhat az ő hozzájárulásán, (...)” Részlet Demény Péter Vadkanragyogás című regényéből.