A határon túli magyarok a mai napig a szabadságharcukat vívják
A megemlékezéssel kapcsolatban Kopecsni Gábor, a Felföldi Dalia Iskola alapítója elmondta:
„A Felvidéken és az elszakított területeken élő magyarok a mai napig élik és tapasztalják a szabadságharcnak ezeket a szeleit. Olykor hangosabban, olykor halkabban. Sajnos ez a politikától is függ, de mindig harcolunk, mindig dacolunk a fölöttünk álló hatalmakkal. Az ilyen alkalmak, mint az ’56-os forradalom is erre kell, hogy emlékeztessenek, hogy egy maroknyi magyar képes volt a világ legerősebb hatalmával szemben kiállni, odacsapni egyet. Még ha tudta is, hogy utána ennek következményei lesznek, és lettek is. Mégis fel merte venni a kesztyűt. Ez érezhető a mai napig. Olyan kort élünk, olyan időszakot, mikor a magyar megint képes harcolni a nemzetéért. Aztán, hogy mi lesz a következménye azt nem tudjuk. Az utóbbi száz év nagyon sok csapást jelentett az összmagyarság számára. A történelmi korokban is mindig mintha megismétlődne ez a hullám. Voltak olyan időszakok, hogy a túlerő ellen is képesek voltunk felállni. Sokszor elveszítettük, de valahol mégis mindig megnyertük a harcot. Azok a hatalmak eltűntek, és mi még mindig itt vagyunk. Én nem félek a jövőtől sem, mert vannak olyan fiatalok, akik továbbviszik örökségünket.
Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt az életérzést, ezt a tüzet bent tartsuk, és megismertessük velük a történelmet. Mi is és ők is történelmet fogunk írni. Van egy családi kapcsolódásom az ’56-os forradalomhoz. A nagyapám 14-15 éves lehetett, amikor pap akart lenni és átszökött a határon. Két nénivel próbált menekülni, de elkapták és kémkedéssel vádolták őket. Bekerült az Andrássy út 60 szám alá, ahol most a Terror Háza van. Ott volt tíz napig. Egyik alkalommal pucolni kellett a folyosót, amikor falhoz állították, és állítólag akkor hozták be Mindszenty Józsefet kihallgatni.” Fábián Zoltán előadta az „Előre, gyerünk pesti srácok” című dalt, mely elmondása szerint történelmi jelentőséggel bír a számára, ugyanis Wittner Mária 84. születésnapjára tanulta meg.
A rendezvényt Kovács László Fehérholló Öskü zárta:
„Megérkeztünk ide a Felvidékre a Dalia Népfőiskolához néhány barátommal, hogy egy szertartásban elmélyüljünk az ősök tiszteletére. Az ’56-os forradalom évfordulója egy jó alkalom rá, hogy felidézzük azt, hogy mennyit tettek az őseink azért, hogy mi most is magyarul beszélhessünk, magyarul élhessünk. Ez számomra nagyon fontos. Kiskoromban nagyon sokat olvastam különböző történelmi témájú könyveket, és mindig azon bosszankodtam, hogy én nem történelmi korban élek, amikor harcolni lehet. Ráébredtem, hogy történelmi korban élünk most is. Rajtunk múlik, hogy ma és ezer év múlva is magyarul beszélnek- e ezen a tájon. Rajtunk kívül senkit nem érdekel, hogy itt van ez a kis nemzet ebben a hazában . Ez egy ugyanolyan nehéz történelmi időszak. Látjuk, hogy főleg az utóbbi pár évben mekkorát fordult a világ. Eddig azt hittük, hogy egy kényelmes, laza világban élünk, de
ugyanúgy ki kell állnunk magunkért, mint régen. Ezeken a kisebb-nagyobb szertartásokon számomra az is mindegy, hogy hány ember vesz részt. Igaz, minél többen vagyunk, annál nagyobb ereje van az egésznek. Viszont a kis közösségekben ott van a nemzetmegtartó erő, és én is ezért csinálom, hogy tovább tudjuk adni azt ami bennünk van. Hál’ Istennek azt tapasztalom, hogy a Kárpát-medencében és a világ bármely pontján vannak olyan emberek, akikben ég ez a láng. Úgy gondolom, ha egyszer itt lesz az ideje, lehet majd újra egy nagy láng, ami 56-ban is volt a hőseinknél.
Tegnap izzasztókunyhóban voltunk. Ez egy nagyon erős gyakorlat, amely a világban sok helyen fennmaradt gőzöléses gyakorlat. A magyar hagyományban is ezzel gyógyítottak. Ez egyfajta segítség arra, hogy egy kicsit elmélyüljünk önmagunkban. Másfél órát a forró gőzben ültünk, miközben felidéztük azokat az őseinket, akiknek köszönhetjük, hogy most is itt vagyunk. 23-án délelőtt megható megemlékezést tartottunk. Köszönöm szépen, hogy tartjátok a zászlót a Felvidéken továbbra is. Sok sikert, kitartást és jó egészséget kívánok minden felvidéki testvéremnek.”
Ilyen jellegű kunyhózáson először vettem részt, de nem utoljára. Rengeteg érzést, fájdalmat szakított fel bennem. Válóban kicsit meghalunk odabent, hogy újjászületve lépjünk ki onnan. A bent szerzett erőből és gondolatokból igyekszem táplálkozni a következő időszakban. Az izzasztókunyhó teltházasra sikeredett, és a munkanap ellenére a megemlékezésen is maradtak még néhányan. Közösen a Karabaksa család tagjaival és a mi csapatunkkal, a Daliásokkal felemelő hétvégénk volt. A kellemes őszi időjárásban a vendégeink még kisétáltak az ajnácskői várba, valamint megtekintették Ajnácskának, a falu névadójának szobrát is.
