A gyertya könnye
Két nemzedék folyton egymásra reagáló monológjai, párbeszéde, tánccal és dallal feloldott, feszültséggel teli helyzetjelenetei bontják ki az üzenetet, a mondanivalót. Az előadás bensőségességét fokozza, az anya-lánya színészpáros, Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina összehangolt színészi játéka, ami sajátos kohéziót kölcsönöz az eredetileg össze nem tartozó szövegrészeknek. Az 1967 és 2004 közötti szövegtöredékek így mégis egy teljes egészet alkothatnak az előadás keretében. Sütő András gondolatai ma is aktuálisak és időszerűek. Az erdélyi magyarság nap mint együtt élni kényszerül azzal a modernizált és újra intézményesített, kirekesztő nacionalizmussal, ami korábban is kulturális, nyelvi és politikai beolvasztására törekedett. A megmaradáshoz és a gyarapodáshoz szükséges mindezek tudatosítása, saját nemzeti értékeink megismerése, megtartása, továbbadása. Ebben van segítségünkre Sütő András életműve. A katartikus felismeréseknek egyik módja lehet az író gondolatainak közvetítése, dramatikus irodalmi összeállításba sűrítve.
A kilencvenes évek elején anyaországi kiskamaszként, észak-kelet Magyarországon, a szülővárosomban, a szülői ház biztonságában néztem azokat a videófelvételeket, amik a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején készültek. A Duna TV közvetítette. Borzongató volt. Akkor verték ki az író fél szemét. Megdöbbentettek az események, és visszaemlékeztem Sütő Andrásra, ahogyan életemben először és utoljára láthattam. A Szatmárnémeti Északi Színház vendégelőadásában nézhettük meg 13 évesen, hetedikes korunkban Sütő András az „Egy lócsiszár virágvasárnapja” című drámáját Mátészalkán. Az író is eljött. Az előadást követő vastaps és ünneplés után kicsit közénk, gyerekek közé ült, és aláírta az „Anyám könnyű álmot ígér” című könyvét. A mosolyára és a szemére emlékszem, szeretettel és melegséggel nézett ránk, kicsit kérdezgetett, mit olvastunk, kinek mi a kedvenc olvasmánya, majd a kultúrigazgató beinvitálta az irodájába, tanáraink is követték, körbevették az írót. Anyaországi gyerekként még nem értettem az események tragikus súlyát, ami azután történt, hogy Mátészalkán láthattuk, és amiről Kilyén Ilka színésznő így vall: „1990. február 10-én gyertyával és könyvvel, az élet és a tudás jelképével vonultunk némán Marosvásárhely utcáin, százezren vagy még többen is. Ilyen nagyszámú, csendes, méltóságteljes tömeg még nem kiáltott az éghez és a földi hatalmasságokhoz, amióta az erdélyi magyarság kisebbségi létbe kényszerült. E megmozdulásban vállalt szerepéért Sütő Andrásra mártírium várt.”
Gyertya és könyv. Spirituális és szellemi világosság... lehet, és kell erről beszélni gyermekeinknek, az anyaországban és az anyaország határain túl, mindenütt a világban, ahol magyarok élnek. Megtanítani a gyermekeinket arra, hogy tegyék le telefonjaikat, nézzenek fel, nézzenek óvó és vigyázó tekintetünkbe, hallgassák meg elődeik történetét, és tegyék a magukévá. Hiszen az övék, rájuk marad.
Biztatóként az „Anyám könnyű álmot ígér” azonos című felütése jusson az eszünkbe, így kezdjünk neki a történetnek, ahogyan az író az írásnak!
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk. – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1970)
