A kóbori „betlehemezés” emlékére
Egykor, mikor Halmágyon még magyar iskola volt, a nem túl messzi Kóbor faluból ide jártak a gyermekek tanulni, bentlakásosként. Egy napon ellátogattam Kóborra. Láttam, hogy – az elvándorlás miatt – sokkal kritikusabb helyzetben van, mint Halmágy. Kósa Jolán, nyugdíjazott tanárnő és néprajzi gyűjtő fogadott vendégül. Sok mindent mesélt a faluról és annak hagyományairól, s hamar kiderült számomra, hogy gyakorlatilag nincs gyermek és fiatal a faluban, aki megtartsa a falu hagyományait. Pedig kiemelkedően kedves szokásai vannak, például a karácsonyi „betlehemezésnek” nevezett kántálás. A kántálók ősi szokást idézve mondtak jókívánságokat, áldást a ház és a falu népére. Szomorú látni, hogy talán ezer éves kultúra folytonossága szakadhat most meg. Hacsak fel nem ismerjük, hogy a kultúra nem csak helyhez kötve létezhet, és felismerjük, hogy mennyire fontos szerepünk lehet ennek átörökítésében. Ha a hárítás helyett cselekedünk itt és most. Úgy határoztam tehát, hogy megtanulom az ottani „betlehemezést”, és visszatanítom a halmágyi gyermekeknek, és népszerűsítem mindenhol, ahol csak tudom.
Így történt, hogy adventben, kedves készülődés lett úrrá Halmágy faluban. Házak készültek fel a kántálók fogadására, s gyermekek készülődtek énekkel és az áldás-mondás tanulásával. December 14-én mintegy 15 kántáló gyermekek és fiatal hangjától volt hangos Halmágy. A házak népe jó szívvel látta az áldást mondókat, gyakran könnybe lábadt szemmel hallgatták őket, néhol megrendülve látták bennük a jövő zálogát: „Milyen sokan vannak!” – hallatszott egy-egy meglepődött, reménykedő hang.
Összesen 20 háznál mondtuk el az áldást, legtöbbször olyan idős embereknek, akiknek pontos emlékei vannak arról, hogy milyen volt a virágzó, erős és magyar nyelvű Halmágy. A befogadó családok között akadt olyan is, aki a néhai magyar nyelvű nagyszüleinek emlékére fogadott minket – noha a ház népe még ért, de már nem beszél magyarul.
A háznép a jókívánságokat süteménnyel, gyümölccsel, kolbásszal, kenyérrel viszonozta. Kántálás után, összegyűltünk mind a dalolók, mind pedig a befogadók. Úgy esett jól, hogy egy asztalhoz ülve fogyasszuk el az adományokat – beszélt nyelvtől függetlenül, de mégis, többnyire magyarul. Rendkívül bensőséges alkalom volt ez. Még most is élesen él az emlék bennem, ahogy a felnőttek beszélgettek, a gyermekek a fiatalokkal meglepetésműsort készítettek, kisgyermekek szaladgáltak a lábunktól az ölünkig, s közben minden apró történés azt az üzenetet hordozta, hogy összetartozunk.
A kántálás ezúttal közös vacsorával zárt hatalmas, közös imádság lett Halmágyért és természetesen Kóbórért is. Reménytelt szívvel várjuk a Fény megszületését itt, a szórvány magyarságban.
