Segélycsomagok a rászorulóknak
A csomagokat 2023. március 6-án, hétfőn, Brassóból, a kijelölt helyszínekre, Veres József a Reménység Háza munkatársa, és jómagam juttattuk el. Gyulafehérvár mellett találkoztunk Czuhai Miklós piski református lelkésszel, akinek átadtuk a közösségének szánt segélycsomagokat, pontosabban akinek telepakoltuk szolgálati Daciáját segélycsomagokkal. Bár siettünk tovább a következő helyszínre, kihasználtam az alkalmat, hogy érdeklődjek Czuhai Miklós tiszteletes úrnál arról, hogy mik a tapasztalatai az adott szórványközösségben, ahol már jó ideje szolgál. Beszélgetésünk után magamban konstatáltam, hogy a brassói nagyvárosi és agglomerációs szórványhoz képest Hunyad megyének ezeken a helyszínein talán még nehezebb a helyzet. Történészként a piski csata emlékezetéről is kérdezősködtem, amivel kapcsolatban komoly előrelépések történtek. Böjte Csaba ferences szerzetes által alapított Szent László Alapítvány megvásárolta az 1849. február 9-én zajlott piski csata helyszínét, és emlékhellyé kívánják alakítani a kéthektáros területet. A híd után a régi országút mentén az első épületek egyike jobboldalt az egykori fogadó, ahol Bem József megszállt a csata idején. A mai közúti híd felett néhány lépésre ívelt át a Sztrigyen az egykori fahíd, amiért Bem csatát vállalt Puchner Antal császári főhadparancsnok seregeivel szemben. Az ütközet hadászati szempontból végül a magyar honvédcsapatok győzelmét hozták, sikerült megtartani a hidat, de mindkét oldal mintegy 700 fős veszteséget szenvedett. „Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren!" Bem a csata során tisztjeinek kijelentette, vagyis: „Ha a híd elvész, Erdély is elveszett!" A Bem Obeliszk helyreállítási tervén ez a felirat is szerepel. Böjte Csaba írja: „Szeretettel megosztom örömünket! Sikerült megvásárolni a Sztrigy folyó partján a piski csatateret, a rajta ma is álló hajdani csárdát! 1849. február 9-én vívott ütközetben a császári csapatok itt alulmaradtak, és győztek a honvédek! A közel két hektáros telek földjében pihennek az elesett katonák hamvai. A véres, elkeseredett küzdelemben közel 1500 katona esett el! Halottainkról megemlékezni, értük imádkozni, a sírjaikat gondozni keresztény kötelességünk, mi ennek a feladatnak szeretnénk eleget tenni, ezért akarjuk a hajdani csárdát és környezetét átalakítani történelmi emlékhellyé! Nagy munka, nagy feladat, de ha összefogunk a hősökért, és a felnövekvő fiataljainkért, biztos, hogy sikerülni fog!” Az Emlékpark tervét Lázár Gyula építész készítette el, a látványtervek Lázár Zoltánnak köszönhetően már most megtekinthetők. Reméljük, hogy ezen a nemzeti emlékhelyünkön nem fog megtörténni hasonló szégyenteljes incidens, mint amilyen 2019 júniusában történt az úzvölgyi katonai temetőben, ami az első világháború idején jött létre, és elesett magyar honvédek nyugvóhelye.
Következő úti célunk a Fehér megyei Magyarigen volt, ahol Szász Csaba református lelkész vette át tőlünk a csomagokat. Itt szolgált Bod Péter református lelkész, irodalomtörténész, egyháztörténész, történész, író, a késő-barokk évtizedek legnagyobb magyar tudósa 1749-től, haláláig, azaz1769-ig. Ezt megelőzően Bethlen Kata udvari lelkésze volt Olthévízen. Bethlen Kata a barokk korszak első hazai írónői közül az egyik legismertebb. Bod Péter síremléke a magyarigeni református templom kertjében található, de megtaláljuk még eredeti sírkövét is, amin négy elhunyt gyermekének a neve is szerepel, akiknek csontjait szintén exhumálták, és ünnepélyesen újratemették 1912-ben, édesapjuk születésének 200. évfordulóján közös új sírhelyüket, ahol immár 111 éve nyugszanak, emlékoszloppal jelölték. A korban még nagy volt a gyerekhalandóság, de a 18. században a pestis is pusztított, például az 1738-as pestisjárványban, a feljegyzések tanúsága szerint, 152 lakosa halt meg a falunak. A másik nevezetesség, amiről ilyenkor kegyelettel meg kell emlékeznünk, nemzeti ünnepünk, közvetlenül március 15-e előtt, egy tömegtragédia a falu életében. 1848-ban a magyarigeni, a celnai és igenpatakai magyarok egy gyengén felfegyverzett, kétszáz fős nemzetőrséget hoztak létre, Kontz Zsigmond vezetésével. Október 9-én az addig a településen állomásozó Max lovasezredet a gyulafehérvári vár védelmére rendelték. 21-én Szász Lajos református esperes tárgyalásokat kezdett a román népfelkelőket képviselő Nicolae Pop görögkatolikus pappal. Szász a fegyverletételt javasolta, de a nemzetőrség vezetői ezt ellenezték. Másnap mégis lefegyverezték a nemzetőrséget, a fegyvereket szekérre rakták és Gyulafehérvár felé indították, de a román felkelők a falu határában lefoglalták és kiosztották őket maguk között, Szász esperes Nicolae Pophoz költözött. 26-án Nicolae Sanduț tribun a magyarigeni magyarokat foglyoknak nyilvánította, és a vármegye pincéjébe zárta őket. Weis Károly bányaorvos védelmet kért számukra a gyulafehérvári helyőrségtől, de Trautsch császári ezredes nem méltatta figyelemre a kérést. Másnap, 27-én a román parasztfelkelők 187 magyar férfit végeztek ki a település szélén lévő lóiskolában. Tömegsírjuk a római katolikus templom mögötti telken, a volt római katolikus iskola kertjében található. A református templomban nemrég márvány emléktáblát lepleztek le emlékükre.
Erdélyben a románok elutasították az uniót, és fegyveres felkelést kezdtek a császáriak oldalán. A román határőrökből verbuválódott szabadcsapatokat a császáriak fegyverezték fel. A következő időszakban tragikus események történtek Erdélyben, ahol etnikai polgárháború bontakozott ki. A román népfelkelők többször támadtak rá katonai védelem nélkül maradt magyar városokra, így például Zalatnára, Nagyenyedre, ahol rengeteg magyar polgári áldozata volt a brutalitásuknak. Mire megérkeztek a felmentő magyar honvédalakulatok, akkorra már nyolcezer ártatlan polgári áldozatot számoltak össze, akiket válogatott bestialitással, embertelen kegyetlenséggel öltek meg nemre, korra való tekintet nélkül, akiket a többségi nemzet még ma is hősökként tart számon, szobrokat emelnek nekik, és utcákat neveznek el róluk. A román szabadcsapatokat Avram Iancu vezette, a nagyenyedi vérengzés kitervelője és végrehajtója Ioan Axente Sever volt. A nagyenyedi vérengzés 1849. január 8–11. között történt, mikor román népfelkelők lerohanták és feldúlták a katonai védelem nélkül maradt Nagyenyedet. A vérengzés áldozata 600–1000 magyar polgár volt (további körülbelül ugyanennyi halálra fagyott menekülés közben), a rombolásban elpusztult a város nagy része, beleértve a református kollégium épületeit, könyvtárát, és felszerelését. A szabadságharc legszörnyűbb vérengzése, és egyik legkeserűbb és legtragikusabb fejleménye az Erdélyben szinte példátlan etnikai tisztogatás, nem csak a civil halottak nagy száma és a nagy múltú kollégium pusztulása, hanem az értelmetlen kegyetlenségek miatt is emlékezetes maradt. Március 15-én róluk is emlékezzünk meg, az erdélyi vérengzés több ezer ártatlan magyar áldozatáról!
Amíg a magyar nemzet másfél évig tartó önvédelmi háborúját vívta az osztrák és az orosz túlerővel szemben 1848-49-ben, addig Erdély ezen térségében máig változtak meg a nemzetiségi arányok, a magyar polgári lakossággal szemben elkövetett pogromoknak „köszönhetően”.
