Szentbeszédében Pál László a Szent Márk könyvéből felolvasott evangéliumi rész vezérgondolatát – „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” – ekként vonatkoztatta a ma emberére: olyan sok fölösleges cím van az egyházban és a világban, hogy azt felsorolni sem lehet. Mint mondta, nem is kell ezeket megtanulni és nem is fontosak. „Aki nagy akar lenni, ne akarjon valamilyen magas polcra feljutni és onnan uralkodni, parancsolni, hanem szolgálja embertársait. Akkor lesz igazán nagy. Az a nagy ember, aki képes a másik embert szolgálni” – fogalmazott Pál László. Beszédét így folytatta: „Meg vagyok győződve arról, hogy Jézus ma, a XXI. században nem azt várja el tőlünk, hogy a címeinken szólítgassanak minket az emberek, hanem azt várja el tőlünk, hogy tegyük azt, amit mondott: szolgáljuk az embereket. S ha ezt megtesszük, nagyok leszünk Isten szemében, lesz lelki békénk, s akkor az embertársaink a mi szolgálatunkon keresztül megtapasztalják Isten szeretetét.” Végül szavait egy óhajjal zárta: „Azt kívánom, hogy legyen bátorságunk szolgálni embertársainkat, szolgálni Istent, ezáltal mindannyiunknak legyen lelki békénk és Isten szeretete töltse be szívünket, életünket.”
Szentmise után a templomban a Petőfi Sándor Program egyik ausztriai ösztöndíjasaként e sorok írója vette át a szót. Balogh József 1956 című versével hangolta rá a jelenlévőket a forradalom és szabadságharc közelgő évfordulójára, majd áttekintette, mi jellemezte az európai magyar nyelvű katolikus sajtót 1956-ban és mi jellemzi ma.
Elhangzott: az egyetlen katolikus rádió az 1931 februárjában indított Vatikáni Rádió volt, amelynek 1956-ban már működött a magyar nyelvű sugárzása, az ugyanis 1949-től közvetíti rendszeresen műsorait. Amikor a kommunizmus kiterjesztette uralmát és bevezette elnyomó rendszerét, megfosztva a népeket szabadságuktól, különös tekintettel a katolikus egyházra, XII. Piusz pápa arra szólította fel a Vatikáni Rádiót, hogy nyújtson támaszt az elnyomott népeknek. A kommunizmus elnyomása alatt szenvedő országok hívei számára a Vatikáni Rádió adásai valóban rendkívül fontosak voltak. Fenntartotta spirituális kapcsolatukat Rómával és hitbeli támaszt nyújtott nekik a nehézségek elviseléséhez. Pótolhatatlan szerepet töltött be a kommunista elnyomás évtizedei alatt, így 1956-ban is. A Vatikáni Rádió ma világszerte mintegy negyven nyelven sugároz a Szentatya és a Szentszék tevékenységéről.
Bár nem egyházi rádió volt, az egyház is számíthatott rá és óriási volt a szerepe 1956-ban a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádiónak. 1951-ben indították el és 1993-ig működött. Aktívan küzdött a vasfüggöny mögött élő, elnyomott népek felszabadításáért, a kommunizmus visszaszorításáért, végső soron pedig teljes felszámolásáért. Azt a töretlen hitet közvetítette, hogy a magyar nép erejét sem fizikai, sem szellemi erőszak nem győzheti le. Tevékenységével a mindennapi élet igazságtalanságainak elviseléséhez, a megoldások kereséséhez szándékozott hozzájárulni.
A kommunista államhatalmak persze mindkét rádiót rendszerellenesnek minősítették, adásaik vételi lehetőségét folyton zavarták.
Magyarországon a puha diktatúra idején, állami cenzúra mellett ugyan, de megjelent az Új Ember katolikus hetilap, amelynek első száma a második világháború után, 1945. augusztus 9-én látott napvilágot. Az 1956-os forradalom után félévre betiltották, de azóta folyamatosan megjelenik. Szintén Budapesten szerkesztették a vizsgált korszakban az 1935-ben indított, havonta megjelenő Vigília című katolikus irodalmi, tudományos folyóiratot. Filozófiai, teológiai, egyháztörténeti, társadalmi és irodalomtudományi kérdések szerepeltek a hasábjain.
A Papi Lelkiség című lapot, amelyet 1941 és 1948 között Szegeden P. Hunya Dániel jezsuita szerzetes szerkesztett, éppen 1956-ban indították újra Nyugat-Európában Magyar Papi Egység címmel. A külföldi magyar katolikus papság lapja volt. A kommunista eszme követőit és a békepapságot keményen ostorozta. (Hogy Erdélybe is el lehessen juttatni, később, 1969-től felvette a Szolgálat nevet, 1991-től pedig Távlatok néven ismert.)
Olaszországban, Rómában indult újra 1949-ben Békés Gellért bencés szerzetes-tanár szerkesztésében a korábban már létező Katolikus Szemle. Keresztény világnézeti és művelődésügyi folyóirat volt.
Ezeket a kiadványokat több-kevesebb sikerrel a kelet-európai országokba is becsempészték.
Erdélyben 1948 után egyáltalán nem volt katolikus sajtó, ettől a kommunista diktatúra megfosztotta az egyházat: nyomdáit felszámolta, folyóiratait megszüntette. Jakab Antal gyulafehérvári püspök később ezt így fogalmazta meg: a katolikus sajtót „a történelem rossz ekéje gyökerestül kifordította a földből. Idegen világnak magvait szórta szét, s termése se lehetett más, mint bogáncs”.
Ha mégis maradt valami, azt is az állami hatalom irányította, s mindent megtett annak érdekében, hogy az egyházi nyomdatermékeket is felhasználja a saját üzenetei közvetítésére. Ám annak ellenére, hogy Márton Áron püspök 1956-tól (1967-ig) palotafogságban volt, a kijelölt titkos ordináriusok pedig, köztük Jakab Antallal, börtönökbe kényszerültek, a békepapi mozgalom nem tudott a hatalom által elvárt mértékben kibontakozni, s a kommunistabarát katolikus sajtókezdeményt is csírájában elfojtották.
Erdély egyházmegyéinek egyetlen rendszeres, államilag engedélyezett és nagy példányszámú katolikus nyomdatermékét évtizedeken keresztül az éves falinaptár jelentette. Ez fontos kiadvány volt, hiszen az emberek ebből értesültek az egyházi ünnepekről és a szentekhez kapcsolódó névnapokról. Az éves falinaptárat 1956-ban (egészen pontosan az ’50-es évek elejétől 1965-ig) Nagyváradon nyomtatták, Márton Áron püspök ugyanis nem volt hajlandó a román nemzeti ünnepeket is rávezetni a falinaptárra. Nagyváradon akkoriban – 1961-ig – dr. Pop Josif volt az egyházmegye képviselője, ő pedig, román érzelmű és kormánybarát lévén, ezt vállalta. Ugyancsak Nagyváradon nyomtatták az úgynevezett direktóriumot, amely az adott évre vonatkozó liturgikus rendeleteket, az ünnepek, olvasmányok, szentleckék, evangéliumok lelőhelyeit és a szentek ünnepeit tartalmazta. Nagyváradon kis példányszámban imakönyveket és esetenként egy-egy kiskatekizmust (hittankönyvet) is kiadtak.
Gyulafehérváron harminc éven át – a hetvenes-nyolcvanas évekig – nem jelent meg egyetlen imakönyv, biblia és katekizmus sem.
Szentképek nyomtatását sem engedélyezte a hatalom, ezeket a papság külföldről, jellemzően Magyarországról és Jugoszláviából becsempészett úton szerezhette be. A szentképekkel bérmálások, pappá szentelési évfordulók, jubileumok, templomszentelések alkalmával ajándékozták meg a híveket. Az eseményről házilag pecsétnyomókat készítettek, ezt bélyegezték rá a szentkép hátoldalára. E szöveg által a hívek olyan eseményekről értesülhettek, amelyek a tömegkommunikációban egyáltalán nem szerepeltek.
A világi folyóiratok, televíziók és rádiók mindegyike a hatalom irányítása alatt állt, így abban az egyháznak szót kapnia lehetetlen volt.
Ily módon az egyház üzenetközvetítésének és -továbbításának két lehetséges eszközét az élőszó, vagyis a szentbeszéd jelentette (amelyre a hatalom besúgói szintén éberen vigyáztak), illetve a püspök körlevelei, amelyeket a vasárnapi szentmiséken a papok felolvastak. Az igehirdetés akkori helyzetére Jakab Antal püspök később így emlékezett vissza: Az egyház „csak az élőszó bizonytalan sorsú eszközével szólhatott a Teremtő Istenről és a helyesen értelmezett világról”. De még azt is kísérték „az evangélium példabeszédének verebei, akik a féltékenység sürgősségével kaparták szét a jó magot”.
Titokban prédikációkat és más saját írásokat sokszorosítottak a papok, de az így előállított és terjesztett írások lényegesen kevesebb embert értek el, jellemzően a papnövendékek, a papság és az egyes papok közvetlen környezetéhez tartozók kezében forgott. Ugyanígy kevéssé jutottak el a hívek nagy tömegéhez a Magyarországon megjelentetett könyvkiadványok is.
Az 1962-től 1965-ig zajló II. Vatikáni Zsinat tömegkommunikációval kapcsolatos rendelkezéseit az egyház a kommunista elnyomás alatt szenvedő országokban nem tudta gyakorlatba ültetni. Pedig a kérdés fontossága mellett a zsinat rendelkezései nyomán megalakult Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa által 1971-ben kiadott Communio et progressio 126. pontja így érvel:
„Jézus azt parancsolta az apostoloknak és utódaiknak, hogy »tanítsanak minden népet« (Mt 28,19), »legyenek a világ világossága« (Mt 5,14.) és hirdessék az Örömhírt mindenütt és minden időben. Krisztus földi életében tökéletes kommunikátornak bizonyult, az apostolok pedig a korukban rendelkezésre álló valamennyi kommunikációs eszközt használtak. Jelenleg arra van szükség, hogy ugyanazt az üzenetet a napjainkban rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközökkel továbbítsuk. Valóban nehéz lenne elképzelni, hogy a modern média által felkínált lehetőségek nélkül hogyan lehetne Krisztus parancsát teljesítve hatalmas tömegeknek hirdetni az örömhírt. Ezért a II. Vatikáni Zsinat arra hívja fel Isten népét, hogy »a tömegkommunikációs eszközöket haladéktalanul és semmi fáradtságot sem kímélve eredményesen használják fel az apostolság legkülönfélébb munkáiban«.”
Mindezek érvényesítésére Erdélyben a rendszerváltozás után nyílt lehetőség. Jakab Antal püspök ezekkel a szavakkal indította újra 1990 elején a katolikus sajtót: „A leírt szó vonzásával és erejével akarjuk fenntartani, erősíteni, öntudatosítani katolikus hitünket. További katolikus irodalmunkkal, megfelelő könyvekkel is közelebb óhajtjuk hozni híveinket az Egyházunkhoz.” Ennek megfelelően 1990 februárjában elindult Erdélyben a Keresztény Szó című, ma havonta megjelenő folyóirat, 1991 októberében pedig a Vasárnap katolikus hetilap. E mellett napjainkban megjelenik még a Krisztus Világa, az erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja és ugyancsak szerkesztenek időszakos periodikát a gyulafehérvári kispapok MégIS címmel. A Csíksomlyói Ferences Rendház évente négy alkalommal – Húsvét, Pünkösd, Mária neve és Karácsony ünnepére – a Csíksomlyó üzenete folyóirattal örvendezteti meg olvasóit.
Magyarországon – a teljesség igénye nélkül – sikeres még a Keresztény Élet, a vallásos családok hetilapja. Kárpátalján az Új Hajtást vehetik kézbe a hívek. Felvidéken megjelenik a Remény című hetilap, Vajdaságban pedig a Hírvivő katolikus hetilap és a Hitélet havilap. Plébániai értesítő is van szinte mindenütt, vagy papír alapon, vagy a világhálón. Időközben ugyanis belépett az életünkbe az internet. Ezen a felületen nagyon népszerű például a magyarkurir.hu katolikus hírportál. Működik a Mária Rádió, és a világi rádiók és televíziók hitéleti műsorai is jelentősek. Nagymértékben kiszélesedett a katolikus könyvek kiadása.
A kismartoni előadás hallgatói végül közelebbről is megismerhették az Életünk havilapot, az európai katolikusok lapját. 1969-ben alapították, 47. évfolyamában jár. A nyugat-európai magyar lelkészek látták szükségesnek a létrehozását. Münchenben szerkesztették, a németországi magyar delegátus (főlelkész) volt a főszerkesztője, az utóbbi években Cserháti Ferenc püspök tölti be ezt a tisztséget. Három évvel ezelőtt, amikor Cserháti püspök delegátusi funkciója megszűnt, a lap kiadása átkerült a müncheni magyar misszióhoz. A szerkesztést és a terjesztést két éve Budapesten végzik. A lap a diaszpóra minden magyar katolikus közösségéhez eljut, beleértve a tengerentúli területeket is.
Ma tehát megfelelőképpen szabad és széles is a katolikus sajtó, minden termékével azt az üzenetet hordozva és közvetítve, amit az erdélyi Keresztény Szó hirdet a címlapján a kereszt jele alatt: „In hoc signo vinces”, vagyis: „E jelben győzni fogsz.”
