Útravaló a magyar tagozat végzős diákjainak
Segesváron, ebben a 28 ezer lakosú erdélyi szász városban, ahol az utóbbi 100 évben a nemzetiségi viszonyok is alaposan megváltoztak, a magyar közösség egyik legfontosabb mentsvára a magyar nyelvű középiskolai oktatás, ahonnan ebben a tanévben még két párhuzamos magyar osztály ballaghatott el, egy reál, és egy humán szakirányú osztály. Három év múlva viszont, amikor a mostani kilencedikesek ballagási ünnepségén gyűlünk össze, már csak egy osztályt búcsúztathatunk. Létezik ugyan a városban német tagozatos gimnázium, a Joseph Haltrich Elméleti Líceum, ahová igazi segesvári szász-német származású diákok már nemigen járnak, vagy csak nagyon kevesen, és inkább vegyes gyökerű családokból, hiszen a szász közösség tagjai már korábban elvándoroltak. A magyar közösséggel más a helyzet. A magyar közösség erős, létszámát tekintve, a város 28 ezer lakosából 4500 fő magyar, még sincs önálló magyar líceum, ahogyan például a másik jelentős erdélyi szász városban, Brassóban, az Áprily Lajos Főgimnázium, ami Brassó egyetlen, és Brassó megye legnagyobb magyar nyelvű középiskolája. Miért lenne fontos az önálló magyar líceum Segesváron? Azért, mert számarányában Segesváron és környékén egy erős magyar közösségről beszélhetünk, viszont amíg mi magyarok együtt, összefogva nem küzdjük ki az önálló intézményt, ahol helyben az alapfokú oktatástól az érettségiig biztosítjuk önállóságunkat, addig ez a szórványközösség még inkább sebezhető. Meggyőződésem, hogy egy önálló magyar líceum nélkül nem tudjuk maradéktalanul biztosítani a segesvári és környékbeli magyar közösségek alapjogát az anyanyelvi oktatásra, és így a természetes közösségi utánpótlást sem, esélyüket arra, hogy megmaradjanak szülőföldjükön. A csökkenő gyereklétszám, a beiskolázási nehézségek olyan vészjelzések, amik egy-két évtizeden belül akár a magyar anyanyelvű oktatás elsorvadásához is vezethetnek, nem beszélve egyéb járulékos következményekről, amelyek a helyi magyar közösségeket hátrányosan érinthetik.
Ha a Petőfi Program munkatársaként, egyszerű tanárként, vagy mint egy „Magyarországról Erdélybe honosodott” ember- és nemzettársukként nyilvánosan szólhattam volna a segesvári végzős magyar diákokhoz és pedagógusaikhoz, hozzátartozóikhoz a ballagási ünnepségen, bizonnyal félre tettem volna a „vészharangkongató” szerepét, annál is inkább, mert ők azok, akik ezekkel a körülményekkel és következményekkel leginkább tisztában vannak. Ehelyett, engedjék meg, hogy kissé rendhagyó módon itt, ebben az online beszámolómban búcsúztassam őket pár mondattal!
Kedves ballagó diákok, ha körbenéztek, mit láttok? Mi vesz körül benneteket? Egy közösség. Osztálytársak, tanárok, diáktársak a többi osztályból és évfolyamból, szüleitek, hozzátartozóitok. Itt vannak, együtt. Itt vagytok, együtt. Most még. Egy közösség ünnepel ma titeket. Az a közösség, ahonnan származtok, és ami nem fog mindig így körülvenni, mint most, azaz, egész mostanáig. Hiszen a felnőtt lét velejárója az önállóság és a felelősség! Mindenki elindul a maga útján, és amit elmulasztunk megtenni, megtanulni, mindaddig visszaköszön majd életünkben egyre halmozódó és súlyosbodó következményeivel, amíg meg nem tanuljuk, amíg meg nem tesszük. Ilyen a felelősségvállalás, ami az önállóság alapja. Gyakran látjátok, hogy a felnőttek is hibáznak, és vannak, akik nem vagy csak kényszerítő körülmények között vállalják a felelősséget tetteikért, és nem állnak ki azért, amit értékesnek hisznek, ha ellenkezik pillanatnyi érdekeikkel. Mi tesz egy embert hitelessé? Elsősorban az, hogy önmaga marad, bárhova kerüljön, és egy percre se feledkezik meg a gyökereiről. Mert gyökereinket megtagadni annyi, mint önmagunkat megtagadni! Egy adott közösségben akkor marad erő, ha ti is hozzátesztek, tudatosan, önmagatok és mások iránti felelősséggel, ugyanannyit, vagy még többet megadva a következő nemzedéknek, mint amennyit nektek megadtak szüleitek és tanáraitok. Nekem is van szülőföldem, ahonnan származom, ahol nevelkedtem, ahová tartozom, akiknek tartozom, de most itt vagyok veletek, és voltam ezelőtt már oly sok helyen máshol is, miután kikerültem a középiskolából, ahogy ti most; de mindez még előtettek áll. Számomra a szülőföld a hűség allegóriája, ezt szeretném a tarisznyátokba rakni: nem felejteni el kik vagytok, honnan jöttök, semmilyen körülmények között. Úgy állok itt, hogy bár nem születtem erdélyi magyarnak, nem érzek különbséget, itthon vagyok, itt Itthon, mint ahogy ott otthon. Ezért hát, sose felejtsétek el, honnan származtok és hova tartoztok, bárhova kerüljetek ezután, ahogyan én itt, úgy ti is otthon lesztek ott, ahol vagytok. Mert lehettek még ott is, ahonnan én jöttem, ahol én nevelkedtem, és ha nem felejtitek el, honnan jöttetek, egész biztosan otthon lesztek ott is ugyanúgy, mint ahogy én itt Itthon. Ezt kívánom nektek, ezt tenném a tarisznyátokba, hogy legyetek mindenütt otthon, és sose felejtsétek el, egy pillanatra se, honnan származtok, honnan jöttetek!
