2020. január 22-én ünnepelte a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum munkaközössége és diáksága a magyar kultúra napját. Hány éves múltra tekint vissza ez a hagyomány a Bartókban?
B.L.: Én 4 éve, 2016-ban kerültem az iskolába. Azóta rendszeresen részt veszek az iskola kulturális programjain. Három olyan esemény van, amelyen a részvételem az elmúlt években rendszeressé vált: ebből az egyik a magyar kultúra napja, a másik március 15-e, a harmadik a magyar költészet napja április 11-én. Ezek olyan események, amelyeket a magyar szakos munkaközösséggel együtt szoktunk elgondolni és kivitelezni. Az elmúlt években azt figyeltük meg, hogy a mai fiataloknál a szokványos kultúrműsorok nem annyira működőképesek, ezért többször gondolkodtunk azon, hogyan lehetne olyan módon nagyobb diáktömeget megmozgatni, hogy a gyerekek tényleg bevonódjanak és érdekeltté váljanak a programokon való részvételben. Idén is ez volt az egyik cél.
J.G.: Mire jutottatok a kollégákkal? Hogy sikerült elérni az imént említett célt?
B.L.: Az első ilyen akció nagy személyes élmény volt. Március 15-én a líceumos diákokkal – ez 136 főt jelentett – megbeszéltük, hogy melyik osztály fog piros, fehér, zöld pólóba öltözni. Nagyszünetben kirajzoltuk a kokárda mintáját az udvaron, és beálltunk. Csupán néhány percig tartott az egész, mégis több mint 100 diákot sikerült megmozgatni, a gyerekeknek pedig szintén élményként maradt meg a megmozdulás.
J.G.: Hogy állt össze az tavalyi program a magyar kultúra napjára? A tavalyihoz képest mennyire volt eltérő az elképzelésetek?
B.L.: 2019-hez képest jelentősen módosult az idei program. Akkor kilencedikesekkel foglalkoztam, most elsősorban tizenkettedikesekkel, hatodikosokkal és hetedikesekkel. Tavaly a diákoknak otthon utána kellett nézniük egy Nobel-díjas magyarnak. Magáról a személyről – vagy azért, amiért Nobel-díjat kapott – egy képet kellett kinyomtatniuk. 12 Nobel-díjast (vagy más, okkal híres magyart) gyűjtöttek össze, pl. Semmelweis Ignácot, Kertész Imrét stb. A gyerekek bementek minden osztályba, és egyes szám első személyben meséltek, belehelyezkedve az adott Nobel-díjas szerepébe. A szerepek felvételével sikerült személyesebbé tenni a hírességek bemutatását.
J.G.: Mivel készültetek idén?
B.L.: Az idei célunk az volt, hogy rávilágítsunk a kultúra dinamikus természetére. A diákok fejében az az elképzelés él, hogy a kultúra olyasvalami, ami régóta megvan, és őrizni kell. A meglévő kulturális értékeink tára azonban folyamatosan bővül: erről egy magyarországi és egy erdélyi imázsfilm kapcsán is beszélgettünk. Miután megnéztük a kisfilmeket, a gyerekek meglepődve vették tudomásul, hogy az egyikbe belekerült a Sziget Fesztivál is mint kulturális érték. Cél volt továbbá, hogy a diákokban tudatosuljon, hogy ők maguk is a kultúra hordozói. Lehetőségük volt megosztani egymással, hogy ők mit tekintenek értéknek, mivel egészítenék még ki az imázsfilmeket. Az idei műsor fő kerete a Himnusz volt. Beszélgettünk a magyar kultúra napjának létrejöttéről, majd a gyerekek maguk mutathattak be egy általuk választott kulturális értéket vagy produkciót. A bemutatókban az tetszett nekik – és ez már a diákok visszajelzése –, hogy nemcsak a szerepléshez hozzászokott diákok adtak elő, hanem olyanok is, akikre ez nem jellemző. Az idei program további hozadéka és örömteli tapasztalata, hogy bebizonyosodott: vannak olyan kultúraművelő fiatalok, akik egymást is be tudják vonni egy-egy tevékenységbe. Nem csak azé a kultúra, aki profi, hanem az bárkié lehet.
J.G.: Mi történt az iskolában a többi helyszínen?
B.L.: Ötödiktől tizenkettedik osztályig nagyjából 400 diákunk van. Miután összegyűjtöttük az ötleteinket a magyar katedrával, a magyar szakos tanárokkal, elosztottuk a tervezett tevékenységeket. Az ötödikesek az Integratio Alapítvány magyarságismereti játékaival játszottak Gecse-Madaras Júliával, Fazekas Enikővel és Major Gabriellával. A hatodik osztályosok kultúrkörforgón és kultúr-ki-mit-tud-on vettek részt.
M. I.: Idén a kilencedik, tizedik és tizenegyedik osztályokkal dolgoztunk és játszottunk együtt. Az volt a terv, hogy az iskolában állandó jelleggel működő kulturális köröket mutassuk be egymásnak. Ez tehát egyfajta reklám volt az itteni műhelyeknek és kedvcsináló a gyerekeknek, ahol a foglalkozásokra még nem járó diákok megszerezhették első tapasztalataikat: így volt egy néptáncos termünk, volt egy barantás termünk, illetve volt egy színi körös termünk.
J.G.: Beszéljünk egy kicsit a térhasználatról! Nem először látható a Bartókban, hogy a lépcső mentén szövegek, vizuális elemek vannak kifüggesztve. A magyar kultúra napja alkalmából a felsőbb emeletek felé haladva a Himnuszt olvashatjuk. Mit szólnak hozzá a gyerekek?
B.L.: A kíváncsiság akarva-akaratlanul irányítja a figyelmüket. A nagyobb diákok jelezték, hogy megragad bennük egy-egy kép, egy-egy sor. Amit nem értenek, arra rá is kérdeznek. Beszélgetéseket vált ki, így maga a Himnusz is élővé válik.
J.G.: A kultúrával való foglalkozás nem ér véget január 22-én, hiszen magyar szakos tanárként a kultúraközvetítés állandó feladat és misszió. Ez már önmagában kihívás, de kisebbségi közegben talán még nehezebb, mint Magyarországon. Mennyire nehezíti meg a munkát a kisebbségi lét?
M. I.: Én a tanári pályámat Marosvásárhelyen kezdtem, ott dolgoztam két évet, utána jöttem Temesvárra, ahol már tíz éve tanítok. Érzem, hogy Marosvásárhelyhez képest többet dolgozom. Viszont azt is érzem, hogy mintha szívesebben is dolgoznék többet. A szórványlét meggyőzött arról, hogy szükség van erre a munkára. Mint minden tanárnak, nekem is vannak könnyebb és nehezebb napjaim. Vannak olyan témák, amelyekre a tömbmagyarságban fogékonyabbak a diákok, és vannak olyanok, amelyekre itt.
B.L.: Sokszor megvan bennünk az érzés, hogy elfáradunk. Hogy miért fáradunk el, annak több oka is van. Egyrészt a magyar nyelv és irodalom érettségi tantárgy. A diákokat fel kell készíteni nyolcadik osztály végére és tizenkettedik osztályban érettségi vizsgára. Korábban már említettem a kulturális programokat, de vannak az iskolának meghatározott ünnepségei is, mint a Nemzedékek találkozója, az évnyitó, a ballagás, a tehetségnap, ezenkívül rengeteg verseny van. Magyar nyelv és irodalomból az ötödikesektől a tizenkettedikesekig nagyjából 10-12 verseny van évente, mint például a Mikes Kelemen Irodalom- és Tantárgyverseny, az Implom József Középiskolai Helyesírási Verseny, a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny, a Kriza János Ballada- és Mesemondó Verseny, a Vidám Versek Versmondó Versenye, az Atlantisz Harangoz Országos Versmondó Vetélkedő és még sorolhatnám. Ezek mind hétvégén vannak, ami a szombatokat igénybe veszi. A versenyeknek továbbá van megyei és országos fordulója, az ezzel járó munkát arányosan osztjuk el a kollégákkal. Nagy felelősség számunkra a helyesírás kérdése, de ami a legnagyobb feladat, hogy nevelni kell. Ha erre nem adunk időt, az gond. Itt ugyanis tizenkettedik osztályig annyi mindent kell átadni értékek, kultúra, tapasztalat szintjén, amennyit csak lehet. Ha ugyanis itt nem tesszük meg, akkor sokkal nagyobb az esélye a nyelv- és identitásvesztésnek, hiszen Temesváron nincs magyar nyelvű felsőoktatás. Ilyen értelemben a Bartók egy olyan sziget, ahol állandó munkásoknak kell lennünk.
J.G.: Szórványlétben sok kollégánk magára ismerhet a fenti helyzetleírás alapján. Nemcsak a többletmunka tekintetében, hanem abban is, hogy a magyar kultúrát vonzóvá kell tenni. Élénken él bennem az a jó tanács, amit egy korábbi pedagógustalálkozón Orosz Ildikótól, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorától kaptam Beregszászon: bármit is teszünk, azt tegyük úgy, hogy a fiatalok azt érezzék: magyarnak lenni menő. Szerintetek hogyan lehet a magyar nyelvet és irodalmat a diákok számára menővé tenni?
B.L.: Nagyon jó a kérdés. Azt látom, hogy először is azzal lehet menővé tenni, hogy magunkkal szemben támasztunk egyfajta igényességet. Én 2013-ban szereztem doktori fokozatot, onnantól kezdve mondhattam volna, hogy most hátradőlök. De azóta is elvárom magamtól, hogy évente legalább egy konferencián részt vegyek és egy publikációm legyen. Ha az ember nem támaszt magával szemben igényeket, akkor belefásul a munkába és nem fejlődik. Fontosnak tartom azt is, hogy a tanár kíváncsi legyen. El lehet lesni más országoktól, más nemzetektől tudást, módszereket, amelyek beilleszthetők a saját pedagógiai gyakorlatunkba. Már Szent István Intelmeiben is azt olvashatjuk, hogy az idegenektől sokat tanulhatunk. Mindezek mellett fontos, hogy annak, amit tanítunk, legyek a diákok számára értelmezhető, aktuális vonatkozása. Mondok két példát. Tavaly, amikor a Bánk bánt tanultuk, úgy közelítettük meg a művet, mint egy sakkjátszmát. Felcímkéztük a szereplőket, és beazonosítottuk, hogy ki a paraszt, ki a futár stb. Megnéztük, hogy az egyes karaktereknek a műben mi a szerepük, és egy sakkjátszmában mi lenne a szerepük. Az utóbbi időkben nagyon népszerű sorozat volt a Trónok harca. Idén már úgy beszéltünk a Bánk bánról, mintha az a Trónok harca egy része lenne. Ha a gyerek ránéz mondjuk Cersei Lannisterre, akkor rögtön eszébe jut Gertrudis. De érdemes figyelnünk a diákok észrevételeire is, mert gyakran olyan dolgokat látnak meg, amiket mi tanárként sem veszünk észre.
M. I.: Tanárként nekem elsődleges célom az olvasóvá nevelés. Ezt úgy próbálom megtenni – és úgy tűnik, hogy működik –, hogy nem kötöm meg a diákok kezét. Nekem az az első, hogy a diák bármit olvas, szívesen olvassa. Érezzenek rá annak az ízére, hogy kuporodva a pokrócukban, teával a kezükben olvasnak, és elfelejtenek mondjuk enni. Vagy annyira belemerülnek az olvasásba, hogy nem hallják meg, ha hozzájuk szólnak. Ha ezt az élményt bármilyen könyv által megkapják, az megnyitja az utat a többi könyv felé. Hogy miképpen lehet a magyar kultúrát menővé tenni? Azt gondolom, hogy rá kell irányítani a figyelmüket olyan teljesítményekre, amelyekre joggal lehetnek büszkék. Nemcsak a jelenlegi trendek kiemelésével, hanem ezeket az információkat elsősorban a múltból merítve.
