Kölcsey nyomában a fogarasi közösséggel
Sok évvel ezelőtt édesanyám kezembe adta a Himnusz szövegét, és a „Most vagy soha” jeligével kijelentette, hogy egy hét múlva el kell szavalnom Kölcsey fohászát az iskolai ünnepségen. Hajnalokon át ismételgettem magamban a szövegét, majd éveken át a környék Himnuszmondó versenyein indulva, szavaltam el a verset.
Vannak klasszisaink, köztük Szabó T. Anna, aki állítólag több mint 1000 verset tud fejből. Hozzá képest csak homokszemnyi mennyiségű vers van a fejemben. A Himnusz viszont olyan mélyen belehatolt az emlékezetembe, hogy a szövegére - a fogarasi kultúra napi megemlékezésre készülve - pár átolvasás után emlékeztem.
Az előadás témája Kölcsey Ferenc élete, a Himnusz születése és megzenésítése volt. Szerb Antal, a Magyar irodalomtörténet című írásában a költőt a „legmélyebben és legmisztikusabban magyar” jelzővel illeti. Ugyanebben a kötetben kiemeli Kossuth, Kölcseyről alkotott gondolatát, miszerint ő „túlvilági jelenés”. Az biztos, hogy Kölcsey a magyar irodalom és kultúra egyik sikerművének a megalkotója, nemzeti imánk szerzője. A Himnusz 1989 óta nemzeti jelképünk.
A prezentációt követően elszavaltam a Himnuszt, majd útravalóul mindenki húzhatott egy magyar verset.
Büszkék lehetünk Erkel Ferencre is, aki az 1844-ben kiírt pályázatra jelentkezve és elnyerve, tökéletes melódiát komponált Kölcsey művéhez.
Kölcsey művéből zárszóként ezekkel a szavakkal remélek és bizakodok abban, hogy a generációnk továbbörökíti és cselekvőképességbe ülteti elődeink elhivatottságát:
"S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának."
