A nyelv, ami összeköt

Először is lehetőség nyílt arra, hogy könyvvásáron böngészhessünk egész nap. Egy-egy ember, vagy kisebb csoportok nézelődtek, keresgéltek a széles irodalmi választékban. A nyelv még ma is így a legmegfoghatóbb – egy könyvben lapozgatva. 
Ezen kívül, a 11. évfolyamnak két tanár kolléga, Balla Lóránt és Bakó Ágnes segítségével, anyanyelvi vetélkedőt szervezhettem. Délután egytől fél háromig a tizenegyedikes évfolyam diákjai különböző feladatokat kaptak, amelyeket kis csoportokban kellett megoldaniuk, és amelyhez csapatnevet, valamint rövid bemutatkozást kellett írniuk. Szerepeltek a vetélkedőben nyelvhelyességi és közmondásos feladatok, a résztvevőknek ki kellett tölteniük a művelődési kérdésekkel teli totót. Az egyik feladat célja az volt, hogy magyar nyelvjárásokat hallgassanak, ráismerjenek a kárpátaljai, délvidéki, moldvai és palóc nyelvi sajátosságokra. Az utolsó feladat a hétköznapi pragmatikai sajátosságokra hívta fel a figyelmet.
Az adott csoportból két tanulónak kellett eljátszania egy-egy szituációt, amihez azt az instrukciót kapták, hogy valamit túlozzanak el. Ilyenek voltak a sűrű bocsánatkérés, a tegeződés-magázódás ellentéte, a segítségkérés, az „izé” szó állandó használata… Ez az utolsó feladat vitte a prímet, volt is kacagás, de minden csoport kitalálta a megfelelő választ.

Amikor a 11. évfolyam már a magyar nyelvi játékos vetélkedőn felvérteződött néhány gondolattal, tapasztalattal, sikerrel, az iskola igazgatónőjének szobájában négy kisdiák és egy tanítónő, Tasi Ottília, skypon beszélt más iskolák tanítóival és diákjaival, ebben közreműködött még Pál Krisztina tanítónő is. A programban részt vett a zsombolyai Szent Ferenc Alapítvány, a Szent Mihály Gyermekotthon, a budapesti Áldás Utcai Általános Iskola, a Virányos Utcai Általános Iskola, valamint a magyar órára járó gyermekek a kanadai Niagara Fall Townból.
A gyermekek készültek erre, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumból a kis Amanda népmesét mondott, Aida magyar népdalt énekelt, a nagyobbak pedig érdeklődtek a messze élő diáktársaiktól. Csaba azt kérdezte, mennyi az idő Kanadában – nálunk három óra volt délután, náluk még csak reggel nyolc. Glóriát az érdekelte, hogy vajon Kanadában már nagy hó van-e. Erre azt a választ kapták, hogy nincs még, de már volt hószitálás, és nem bánják nagyon, mert április végéig utána együtt lapátolhatják a havat. Nálunk Temesváron – mondták a gyerekek – 18 fok van, de nem szokott ilyen meleg lenni november közepén. 
Néztem a gyermekeket, ahogy izgultak, ahogy kíváncsian kérdeztek, figyeltek. 
Azt hiszem, ez volt a nap üzenete. A nyelv összeköt, összetart, segít, hogy megszólítsuk egymást, hogy kérdezni tudjunk, és szólni a másikhoz. Minket magyarokat – szórványt a szórvánnyal, tömbbel és minden magyarral, a magyar nyelv összeköt. Jó ilyen napokat tartani, ha kicsit játékosan is, ha komolyan, ha csöndesen, kicsit többet olvasgatva. Eltűnődni a magyar nyelv történetén, sajátosságain, és megérezni azt, hogy ez az anyanyelv azt a titkot súgja szívünkbe, hogy nem vagyunk egyedül.