Kedves tanár úr! Először engedjen meg egy személyes kérdést. Hogyan változott meg az élete, mióta nyugdíjba ment? Professor emeritusként, milyen kapcsolatban van a magyar nyelvészeti tanszékkel, amelyet sokáig vezetett?
Szakmai életem, tanári munkám teljesen a tanszékhez kapcsolódik, sőt az 1990 utáni évtizedben részem volt mindhárom jelenlegi hungarológiai tanszék megújításában. Ez a kapcsolat ma is tart. Az előző tanévben még tanítást is vállaltam, ebben az évben aztán – 55 tanév után – erről lemondtam, de továbbra is kötődöm a tanszéki közösséghez, a tanári szobámat is megtarthattam, viszonylag rendszeresen bejárok az egyetemre. Számomra ez fontos, és úgy érzem, a kollégáknak sem vagyok terhére. A tanszékvezetést a korhatár miatt 14 éve vette át tőlem Szilágyi tanár úr, aztán már ő is továbbadta Benő Attilának.
A tanári, tanszékvezetői, egyetemszervezői munkám mellett közben folyamatosan voltak egyéb vállalásaim is. Alapító tagja voltam, és már régóta vagyok elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (a Szövetség 2021-ben lesz 30 éves), 2002-ben szerveztem meg a doktori iskolát, és abban az évben indíthattuk el akadémiai kezdeményezésre a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet. És „civilszorgalomból” elindíthattuk (É. Kiss Katalin professzor asszonnyal) a Nyilas Misi Tehetségtámogató programot. 2007-ben, amikor éppen nyugdíjas lettem (de tovább tanítottam) alapító elnöke, megszervezője lehettem az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának (most egyik alelnöke vagyok). Közben hálózattá szerveztük az egyes kisebbségi régiókban létrejött nyelvészeti kutatóállomásokat. Ez ma (egyesületként is) a Termini nevet viseli. Mindebből talán érzékelhető, hogy a számomra legfontosabb munkát, a tanárit, abbahagytam ugyan, de nem ért utol a nyugdíjasok nyugalma és főleg nem a tétlenkedés.
Ön a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja is, milyen kapcsolatokat ápol a magyarországi nyelvészekkel és nyelvtudománnyal?
A magam és a tanszék kapcsolatainak alakításában is már 1990-től „leszámoltam” az országhatárral. Világpolgár nem lettem ugyan, de föltétlenül Kárpát-medencei. Szóval nagyon közeliek, jók és kiterjedtek a személyes és a szakmai kapcsolataim is. Megtisztelő volt számomra és emlékezetes, hogy éppen 15 évvel ezelőtt tarthattam meg dialektológiai témájú székfoglaló előadásomat az Akadémián (2005. április 11-én), miután 2004-ben külső taggá választottak. Aztán a KAB elnökeként két mandátumon át erdélyi tisztségviselője is lehettem az MTA-nak.
Természetesen a nyelvészekkel és a néprajzosokkal legszorosabbak a szakmai kapcsolataim. Több szakmai testületnek, folyóiratok szerkesztőbizottságának is tagja vagyok. Úgy érzem, volt némi szerepem a Kárpát-medencei magyar–magyar szakmai, tudományos kapcsolatok alakításában, sőt az anyanyelvi mozgalomban is ezt valósítottuk meg már a 90-es években.
Aktív korszakában elég sok időt és energiát szánt a nyelvjáráskutatásra. Hogy látja most a romániai magyar dialektológia helyzetét?
Oktatója csak nagyon rövid ideig voltam a dialektológiának: a 90-es évek közepén, amikor Vöő István tanár úr nyugdíjba vonult, aztán néhány év múlva átadtam Csomortáni Magdolna tanárnőnek. Márton Gyula, az én tanszéki mentorom halála (1976) előtt, mindenki nyelvjáráskutatással (esetleg névtannal) foglalkozott a tanszéken. Én is, természetesen (miközben tanárként általános nyelvészetet és általános etnológiát tanítottam), bár a témáim mindig a határterületeken mozogtak, etno- előtagú diszciplínákban: etnolingvisztika, etnobotanika, etnoszemiotika, etnoszemantika és tanszéki közös témaként kontaktológiában (magyar–román nyelvi kölcsönhatás).
Az 1990 utáni új helyzetben a tanszék korábbi (részben kényszerű) egyoldalúsága megszűnt, a nemzedékváltással az oktatásban és az én pályámon is változás következett be. Eltűntek a korábbi korlátozások: a tanszéknek – továbbra is kicsi létszáma ellenére – az oktatásban, az oktatott tantárgyakban és kutatott témákban fel kellett zárkóznia az általános elvárásokhoz, részben a romániai magyar nyelvközösség új problémáihoz. Így váltottam át én is a korábbi etno- előtagú diszciplínákról a szocio- előtagúakra: szociolingvisztika, kétnyelvűség, nyelvi kölcsönhatás, kisebbségi nyelvi helyzet és nyelvi folyamatok. Ezek nem esnek ugyan távol egymástól, de nem is kapcsolódtak közvetlenül ahhoz, ami korábban volt.
Magyarországon is részben ez történt a dialektológia egyetemi oktatásával és a kutatással is. Ebben az új helyzetben azonban közössé vált a magyar dialektológia és néprajz Kárpát-medencei (sőt a moldvai magyar) terepe. Egyre inkább jelen vannak itt is a magyarországi kollégák. Miközben a dialektológia sajnálatosan háttérbe szorult, úgy érzem, kedvezően változik a nyelvjárási beszéd elfogadottsága. Az anyanyelv-pedagógiában nagyon fontos a szemlélet megváltoztatása. Éppen az elmúlt két évben két olyan konferenciánk is volt, amely a diszciplína és a magyar nyelvjárások mai helyzetével foglalkozott (az egyik Budapesten, a másik Énlakán).
A II. világháború után kialakult egy kolozsvári nyelvföldrajzi-dialektológiai iskola, amely nagyon szép gyűjtéseket hajtott végre, de ennek a gyűjtött anyagnak csak egy része jelent meg. Mi az, ami ebből még kiadásra vár?
Már Márton Gyula halála után megtorpantak a dialektológiai kutatások, noha publikációs lehetőségeink még voltak a Kriterion Kiadó és az akadémiai folyóirat (Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények) révén. A korábbi nagy (főleg nyelvföldrajzi) terepkutatások lezárultak, az akadémiai intézetben Murádin László is már A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyagának rendezésével foglalkozott. Márton Gyula halála előtt még befejezhette szülőföldje, a Szilágyság, atlaszgyűjtését. A feldolgozással, a kiadással akadtunk el. 1990 után az átmenet időszaka következett: az előző nemzedék tagjai rendre nyugdíjba mentek, gondoskodni kellett a nemzedékváltásról. A fiatalok érthetően saját szakmai pályájukat kezdték el építeni (tudományos és egyetemi fokozatok megszerzése), ebbe nem fért bele az előző nagy nemzedék hagyatékának feldolgozása. Elődeink gyönyörű nagy munkákat terveztek, de nem számoltak saját életidejük határaival. Ránk maradt az Erdélyi magyar szótörténeti tár és a nyelvatlaszok szerkesztése, kiadása, a moldvai kutatások nyelvi anyaga stb. Ami ebből megvalósult, abban jelentős szerepük volt a magyarországi kollégáknak (a budapesti egyetemi tanszéknek, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak). A moldvai csángó nyelvjárás atlaszát adtuk ki elsőként, 1991-ben, Budapesten, két kötetben, a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatásával, 1995 és 2010 között jelent meg rendre, szintén Budapesten, A romániai magyar nyelvjárások atlasza 11 kötete (Juhász Dezső professzor és csapata munkájaként), Hegedűs Attila professzor szerkesztette meg és adta ki A szilágysági nyelvatlaszt stb. Elkészült tehát és megjelent két tájnyelvi atlasz, a moldvai magyar és a szilágysági, már korábban egy kistáj, Hétfalu atlasza. Megjelent – és ez a legfontosabb – a romániai magyar nyelvjárások középlétékű atlasza. Félbe-szerbe maradt Teiszer Pál szamosháti, Vöő István bánsági, Balogh Dezső és Teiszler Pál felső-marosmenti atlasza, valamint a székely nyelvjárás három belső változatának atlasza (Háromszék, Csík-Gyergyó és Udvarhely). És ami talán legsürgetőbb lett volna, a terepkutatásig sem jutott el a Mezőség tájnyelvi atlasza.
Ennek a gyűjtőmunkának volt két sarkalatos területe: a székely-kutatások és a csángó-kutatások. Úgy tűnik, hogy a csángókutatások sokkal jobb állapotban vannak, mert megjelent 1991-ben az ún. csángó atlasz, most pedig megjelent a csángó szótár is. Hogy látja a kiadatlan székely regionális atlaszok sorsát?
A székely regionális atlaszok anyaga megvan, egy része nyelvföldrajzi szótárként meg is jelent még 1990 előtt. Budapesten folyik ennek az anyagnak a digitális feldolgozása (de a papíralapú kiadásról sem volna szabad lemondani). Ebben – és a moldvai atlasz anyagának feldolgozásában – jelentős szerepe van az MTA és az ELTE égisze alatt működő Geolingvisztikai Munkacsoportnak. A háromszéki atlasz anyagának feldolgozásával Cs. Nagy Lajos tanár úr foglalkozik.
Kérem, beszéljen a közelmúltban az Ön szerkesztésében megjelent csángó szótárról! Miben hoz ez újat a magyar szótárirodalomban, illetve dialektológiában?
Ez egy több mint százéves, többször elakadt szótári terv megvalósulása. Előttem Y. Wichmann, Csűry Bálint, Szabó T. Attila és Márton Gyula is foglalkozott vele, a finn Wichmann hagyatékából 1936-ban meg is jelent egy Csángó Szótár német nyelven Szabófalva környéki nyelvi anyagból. Engem elsősorban a tanszéki archívum moldvai anyaga provokált és ez a többszöri elakadás, mert egyébként sosem terveztem, hogy a moldvai magyarok nyelvjárásával foglalkozzam. Végül 2002-ben rászántam magam, közel másfél évtizedes munkával megszerkesztettem, és 2016-2018-ban megjelent. A szakmai vélemények kedvezőek róla, 2019-ben az MTA Akadémiai Díjjal jutalmazta.
A legnagyobb értéke a feldolgozott nyelvi anyagban van, abban, hogy egy egyedülállóan különleges, archaikus, lassan eltűnő magyar nyelvváltozat szókincsét örökíti meg. Szótárként a recenzensek újdonságként azt értékelték benne, hogy a hagyományos tájnyelvi szótári feldolgozáson kívül (a szótár I/1. és I/2. része) a 3. kötet közmagyar–moldvai magyar résszel egészült ki. Tehát nemcsak azt lehet megtudni belőle (gazdag néprajzi anyaggal), hogy melyik moldvai magyar szó mit jelent, hanem azt is – ebből a 3. kötetből –, hogy minek mi a neve a moldvai magyarban. Ilyen értelemben moldvai magyar–közmagyar és közmagyar–moldvai magyar kétnyelvű szótárként használható.
Nemcsak az anyagközlés lehet fontos a dialektológia számára, hanem könyvek és tanulmányok írása a begyűjtött anyagok alapján. Úgy hallottam, továbbra is izgatja a csángók településtörténete és nyelvjárástörténete. Vannak még tervei e területek kutatásában?
Másfél évtizeden át szerkesztettem a moldvai magyar tájnyelv szótárát. Nem váltam csángókutatóvá, de talán másoknál jobb ismerőjévé váltam a moldvai magyarok nyelvének. Nem kellett különösen kutatnom, kezem ügyében volt nagyon sok olyan nyelvi tény, amely számomra kérdésessé tette pl. magát a csángó megnevezést (ezzel gúnynévként illették őket a 18. század közepétől betelepülő székelyek, ők mindig magyarnak és székelynek tartották magukat). Nyelvföldrajzi alapon megírtam a magam etimológiáját erről a névről, írtam – szintén nyelvi alapon – a moldvai magyarok identitásának alakulásáról, nyelv- és identitásvesztéséről; korábban és most újra ennek a nyelvváltozatnak a tipológiai és táji tagolódásáról, kétnyelvűségük nyelvi következményeiről stb. Terveim nincsenek ezzel kapcsolatban, de az sem kizárt, hogy újra jön valami, ami megszólalásra késztet.
A dialektológián túl a szociolingvisztikára, nyelvpolitikára áttérve, mely kutatási területeket tartja a legfontosabbnak, legaktuálisabbnak, különösen a határon túli magyarság szempontjából? Milyen feladatai vannak most a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek?
Ez a kérdéskör vált legfontosabbá számomra az 1990 utáni korszakban: nyelvi helyzetünk, nyelvközösségünk sorsának alakulása. Benő Attilával elkészültünk ennek a kérdésnek az elmúlt száz évre visszanyúló monografikus feldolgozásával. Rövidesen meg fog jelenni. A 2005–2015 között írt cikkeim, dolgozataim Történések a nyelvben a keleti végeken címmel jelent meg két kötetben (2016–2018), négy kérdéskörre tagolva: nyelvváltozatok, szociolingvisztika, oktatás, erdélyi magyar tudományszervezés. Ezek folyamatosan aktuális kérdések. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat keretében három szinten foglalkozunk az élőnyelv kérdéseivel: (1) a Kárpát-medencei magyar nyelv egészében, (2) a kisebbségi kétnyelvű régiókban és (3) csak ránk háruló feladatként: az erdélyi magyar nyelvben. Ez a kutatóhálózat és a hálózatot alkotó kutatóállomások mind virtuálisak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet is: állandó státuszunk, állandó munkatársunk nincs, programjainkat rövid határidejű pályázati támogatásokból finanszírozzuk. A külső régiók helyzetének ismeretében (kétnyelvűség, oktatás, szórványosodás és asszimiláció stb.) talán nem nehéz belátni, hogy feladatokban nem szűkölködünk.
