Szászrégenbe érkezett a reformáció vándorkiállítás
A Radnótfái Református Egyházközség adott otthont a Soli Deo Gloria – a reformáció ötszáz éve című vándorkiállítás anyagának. Székely György lelkipásztor igei bevezetője után a Csíkszeredai Főkonzulátus részéről Lázár Zoltán külgazdasági attasé mondott beszédet, és nyitotta meg a tárlatot. Az ünnepi műsort a város Piccolino Furulyazenekarának ünnepi műsora tette színesebbé. A Külgazdasági és Külügyminisztérium Kulturális és Tudománydiplomáciáért felelős államtitkársága által készített huszonhét pannót Marjai Éva, a Petőfi Sándor Program gyakornoka mutatta be.
Nagycsütörtök, az úrvacsora szereztetésének ünnepe, amikor is Jézus a kenyeret és a bort az Istennel való szövetség látható jegyeiként tanítványainak adta. Ennek a szövetségnek köszönhető az is, hogy bő másfél évezreddel később az egyház olyan megújuláson mehetett keresztül, ami befolyással volt az egyes ember hitéletére, a kultúra számtalan vonatkozására, a világtörténelemre. A Soli Deo Gloria – A reformáció ötszáz éve Magyarországon cím első mondata az Isten iránti hódolatra figyelmeztet: mindezt úgy kaptuk elődeinkkel együtt. A folytatás arra emlékeztet, hogy a hagyomány örököseiként kötelezettségeink vannak: a megismerés és a továbbadás.
A kiállítás pannóin találkozhatunk jól ismert, a reformáció alakulása során vezető szerepet vállaló személyiségekkel és ismeretlenekkel, akik olykor semmivel sem tettek kevesebbet a maguk helyén. Tömör összefoglalókat olvashatunk a legfontosabb eseményekről, egy-egy döntés történeti kihatásairól, és térképeken kísérhetjük nyomon a felekezeti viszonyok alakulását a korabeli Magyarországon. Olyan, úgynevezett ősnyomtatványok lapjainak képeit láthatjuk, melyek ma a könyvtárak legféltettebb kincseinek számítanak. Lehetőséget kapunk, hogy különleges helyszínekre látogassunk gondolatban, s nem is sejtett kapcsolatokra csodálkozhassunk rá. Hiszen hányan vannak, akik tudták, hogy a magyar Pápai Páriz Ferenc emlékkönyvében a gravitáció elméletének kidolgozójának, Sir Isaac Newtonnak a bejegyzése is megtalálható? Hányunknak lesz valaha lehetősége, hogy személyesen is megnézze az utrechti egyetem magyar gyülekezetének 1644-ben készült szószékét? Tudomásunk volt-e róla, milyen sok nyomda működött Erdélyben a 16. században?
A rendkívül gazdag gyűjteményből csak néhány személyt és fogalmat emelek ki. Magától értetődik, hogy a legnagyobb figyelmet Luther kapja minden reformációról szóló megemlékezésben. Ahogyan életművének egyik legjelentősebb kutatója, Richard Friedenthal írta:
„Luther téziseit mindenki úgy értelmezte, hogy végre akadt egy egyszerű szerzetes, aki hangosan kimondta, amit ki kell mondani. Lényegtelen, hogy Luthert félreértették, vagy bármiféle »programot« magyaráztak bele a téziseibe. Határozott, pontosan körvonalazott programok ritkán csináltak világtörténelmet. Éppen Luther hirdetményének általános jellege és sokrétűsége garantálta a hatást. És mindenesetre az az érzés is – amit nem lehet tézisekkel alátámasztani – hogy írójában roppant erő és elszántság, bátorság és meggyőződés lakozik.”
Hogy a sok félreértés mit eredményezett, arra jó példa az is, hogy az egykori NDK szocialista propagandája 1983-ban, Luther születésének ötszáz éves évfordulóján a reformátort „fölvette a pártba”. Erich Honecker a Központi Pártbizottság tételeivel igazolva e lépést, nyilvánosan kinevezte a szocialista keletnémet rendszer „atyjának”.
A szükséges tisztánlátást szolgálja mind azok munkája, akik a Luther-hagyaték magyarra fordításán dolgoznak már évtizedek óta, s jóvoltukból már a mi nyelvünkön is olvasható prédikációinak, levelezésének legjava.
Századunkra munkásságának katolikus megközelítése is sokat változott, ezt jelzi az is, hogy még a hajthatatlan tanítói hivatalnál nevelődött egyházi vezető, XVI. Benedek pápa is így nyilatkozott róla:
„Luthert folyamatosan az Isten-kérdés izgatta, ez volt a szenvedélye, és ez kísérte végig egész életútját: »Hogyan találhatok az irgalmas Istenre?« - a szívébe talált ez a kérdés, erre alapozta egész teológiai útkeresését és belső harcait. A teológia számára nem tudományos kérdés volt, hanem önmagát akarta megtalálni benne. Istent kereste és Istenért vívta harcát mindvégig.”
A kiállítás újra felhívja figyelmünket egy a középkorban megjelenő fogalomra, a peregrinációra, s ezzel együtt a tanulmányaikat több neves európai egyetemen folytató diákok szerepére. Ritkán jut eszünkbe a nevük hallatán, hogy Szenczi Molnár Albertnek, vagy Thuri Györgynek éveken át kellett szeretteiktől távol, idegen földön élnie és tanulnia, hogy visszatérésük és sok tapasztalatuk a hazai viszonyokon jobbítani tudjon. Márpedig az ő áldozatkészségükre és szorgalmukra nagy szükség volt a Kárpát-medencében.
Az első magyarországi diák 1522-ben iratkozott be a wittenbergi egyetemre. Kezdetben a német anyanyelvűek, de 1529-től egyre több magyar is. Legfőbb támogatójuk Philipp Melanchton volt, sokan nála laktak és étkeztek, s hazatérésük után is megtartották levelező kapcsolatukat mentorukkal. Ő tette lehetővé, hogy 1555-ben létrehozzák diáktársaságukat, a Coetus Hungaricus-t. A református fiatalok a harminc éves háborúig elsősorban a német egyetemek, Heidelberg és Marburg, 1618 után a holland és az angol egyetemek hallgatói lettek. Miskolczi Csulyak István, aki az ifjú Thököly Miklós báró nevelőjeként kezdhette meg tanulmányait, így emlékezett heidelbergi éveinek kezdetére: „Ezt az egyetemi életet már csaknem kezdettől fogva nagy sóhajtással annyira kívántam, hogy valahányszor valakit az egyetemről övéihez visszatérni láttam, annyiszor kértem magamban csendesen Istent, hogy az ő kegyelmességéből csináljon nekem is egyszer majd szárnyakat, hogy az egyetemre repülhessek, a tisztes tudományokba beavatott elmémet még tisztesebbekkel gyarapíthassam, s végül azt munkám által népemnek ajánlhassam. Az éjszakákat szorgalmammal gyakran csaknem nappallá tettem, s annyit éjszakáztam, hogy Johannes Rumpf magiszter, a Kazimir-kollégium felügyelője versenyzett velem, de a virradat előtti szorgalom tekintetében mégsem tudott engem felülmúlni.”
Az egyháztörténeti kutatások szerint 1526 és 1789 között 25 ezer magyar diák járt külföldi tanulmányúton, akik itthon az állam, az egyház és az oktatás szolgálatába álltak. Azok a kapcsolatok, melyeket legtöbben életük végéig őriztek, garanciát jelentettek arra is, hogy a kor legnagyobb tudású teológusainak munkái eljussanak Erdélybe, vagy a hódoltság területére. Elmondhatjuk, az egykori kolozsvári, debreceni, sárvári templomba járó keresztyén ugyanolyan elmélyült, tudós igemagyarázatot hallhatott, mint Genf, Heidelberg vagy Strasbourg polgárai. 1558-ban Károli Gáspár és két lelkésztársa ekképp adott hangot e feletti örömének Kálvin utódjának, a genfi Theodor de Bèze-nek írott levelében: „Hálát adunk Isten választott eszközeinek, igen híres és tanult férfiaknak, akik által Isten az ő igéjének világosságát ezen legutolsó században felgyújtotta, majd megvilágította; közéjük tartozik Martin Luther, Philipp Melanchthon, Oecolampadius, Bucer, Zwingli és a nagy hírű Kálvin, akik már mind mennyei életet élnek. Az első kettőnek közülük köszönjük, hogy az Isten ingyen kegyelméből Krisztusért a hit által való megigazulás tanának igazsága, megoltalmaztatván a hamis vélekedésektől, helyreállíttatott. A többieknek pedig, különösen azonban Kálvinnak tulajdonítjuk az Isten gondviseléséről, a predestinációról, a szabad akaratról, a szentségekről, vagyis a keresztségről és az úrvacsoráról szóló tanok megtisztítását.”
A svájci reformáció képviselői közül először Zwingli tanai jutottak el Magyarországra, Kálmáncsehi Sánta Márton az ő szellemében igyekezett gyülekezetet szervezni a Tiszántúlon. A döntő lépéseket a református egyház megalapítására 1558-ban tette meg Szegedi Kis István és Thuri Farkas Pál.
A folyamat Erdélyben és Kelet-Magyarországon 1565-66-ig is elhúzódott. Hosszú és erőteljes hitviták közepette 1565-ben megindult az unitárius mozgalom is Erdélyben, hogy később Kolozsvár váljék egyházuk központjává.
A figyelmes szemlélőnek minden bizonnyal feltűnik majd, milyen fontos szerepet kapott a lelkiismereti és vallásszabadság kivívásáról szóló pannó. Ennek időszerűségét az a 450. évforduló is megerősíti, aminek ünneplése januárban kezdődött meg Tordán. Az 1568. január 13-án tartott országgyűlésen ott az alábbi törvény született:
„Urunk ő felsége, miképpen ennek előtte való gyülésibe országával közönséggel az religió dolgáról végezött, azonképpen mostan ez jelen való gyülésébe azont erősiti, tudniillik, hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem, penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása ő nékie tetszik. Ezért penig senki [...] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. [...] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”
Amikor tehát Franciaországban a Szent Bertalan-éji vérengzés több tízezer hugenotta halálát hozza, amikor a Habsburg-császár kijelenti, hogy inkább váljék lakatlan sivataggá országa, de nem tűri meg a protestáns vallásúakat — Erdélyt a felekezetek közötti béke jellemzi később is, a katolikus Báthory István vagy a református Bethlen Gábor fejedelmi tanácsában minden felekezet képviselője jelen van, s a felekezeti panaszokat a négy bevett vallás képviselőiből álló bizottságok vizsgálják meg. Ennek a kivételes helyzetnek eredményeképp válhatott Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának időszaka aranykorrá, mert a hitükért áldozatot hozni is képes fejedelmek jóvoltából magasszintű oktatás, korszerű nyomdák, előremutató politikai szövetségek születtek. Támogatásuknak és példájuknak köszönhetően vált a Szentírás, a zsoltároskönyv és Kálvin Institúciója magyarul is elérhetővé.
Anyanyelvünk formáltatása legalább annyira tekinthető Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert munkájának, mint a nyelvújító utódoknak. Szabó Magda, századunk magyar irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője, aki maga is református, így vallott Záróvizsga című könyvében a zsoltárfordító Szenci Molnár Albertről: „Minden magyar írót és magyar olvasót tanított beszélni, s oktatott ugyanolyan szándéktalansággal, öntudatlansággal absztrahálásra, a szimbólumok jelentésének kibogozására, ahogy a népköltészet teszi. Azokat is ő nevelte, akik meg sincsenek keresztelve, és soha életükben nem hallották a hírét se Szenci Molnárnak, se Dávid királynak. […] Zsoltároskönyve korunkban sajátságos módon teljesen modernnek ható, szigorral, gyöngédséggel, lekerekítetlen sarkú szenvedéllyel zúgó soraival, a szavak és a képek hajszálcsövein át művekbe szívódott fel, majd túlcsordult kerubimon, szép híves patakra áhítozó szarvason éppúgy, mint a fordító szándékán, beleveszett az anyanyelv végtelen folyamába, s lett felekezeteken felüli, általános érték, mindenki dajkája, nemzeti tulajdon. Az Árvácska zsoltárokra bontott szerkezete csakúgy őt idézi, mint a tambura fölé görnyedő vén Arany, nyomon követhető Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében, de Nemes Nagy Ágnes ótestamentumian szigorú látomásai között is. Nem érdemes megkísérelni, hogy összeállítsuk: a szintén Szenci Molnár javította Károli-Biblia fordításával együtt ki mindenkinél mutatható ki hatása: mindenkinél. Jókai öregasszonyai éppúgy az ő énekeivel ülnek a rokka mellett, ahogy, ha éppen így akarja, az ő hangján szól Ady. Mondatépítkezése, esze járása a legfiatalabb költők-írók szövegében is kimutatható…”
Akár az irodalom, a tágabb értelemben vett tudomány is nyereségként könyvelheti el azt a szellemi szabadságot, az újításnak és megújulásnak azt a szüntelen igényét, mely a reformációval köszöntött be. Kazinczy Ferenc 1813. november 2-án így írt Sipos Pál erdélyi filozófus-matematikus református lelkésznek: „Azt ne higgye, hogy felejtem mi jót szólt a’ Protestantismus az emberiségnek, és a Hazának. Melly jó, hogy (…) nálunk magyarul tanittanák a’ tudományokat, és szabad felvilágosodni, kell felvilágosodni, és lehet. Hogy a’ Helvét Confessio Előszavában annak írói azt vallják, hogy a mi vallásunk nem tartozik az maradni, a’ mi volt, és a’ mi most, – de ezen szép szabadságnak vegyük is hasznát a’ mint kell, és lehet.”
Szót kell itt ejtenünk magának Szászrégennek történetéről is, hiszen a monda szerint a város lakói olyan mélyen vallásos emberek voltak az 1200-as évek végén, hogy a fenyegető mongol támadást megelőzve templomi zászlókkal, keresztény énekekkel vonultak ki a pogány horda elé. Meg is haltak az utolsó emberig. A protestantizmus megjelenése az evangélikus Joseph Kimpius munkájának köszönhető. A reformáció előtt az egész város lakossága katolikus, utána nagy többségben lutheránus lett. Radnótfáján a fennmaradt írásos anyagok tanúsága szerint a 16. század második felében Szinnyei János deák igehirdetései nyomán kezdődött meg a protestáns ébredés. Az első református lelkész, akinek a nevét is ismerjük, Madocsai Sándor volt 1729-től.
A kiállított képek tehát arra várnak, hogy megmozdíthassák emlékezetünket, képzelőerőnket, felkelthessék kíváncsiságunkat. A cél, hogy felismerjük, a reformáció révén ugyanazt a kincset birtokoljuk, mint az aranyosgyéresi református, soproni evangélikus vagy az énlakai unitárius templom gyülekezete. A felismerést, hogy az Istenhez vezető út nyitva áll előttünk. Egy gazdag anyanyelvet, egy teljesebb kultúrát. A pannókról ránk tekintő elődök arra intenek, bánjuk felelősen mindazzal, amit reánk hagytak.
Felhasznált irodalom:
Pecsuk Ottó – Szabó András, A Biblia és a reformáció, Budapest, 2015, Magyar Bibliatársulat.
Szabó András, Miskolczi Csulyak István Heidelbergben, in: Bibliotheca et Universitas. Tanulmányok a hatvanéves Heltai János tiszteletére, szerk. Kecskeméti Gábor, Tasi Réka, Miskolc, Miskolci Egyetem BTK, Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet, 2011, 119-128.
Prőhle Gergely, A reformáció és a magyar irodalom, Credo 2017/4, 82-90.
