Periprava, a Duna-deltai Gulág
Románia isten háta mögé telepített egykori kommunista haláltáborára ma már nem sok minden emlékeztet. Peripraván, az ukrán határ mentén fekvő aprócska, szegényes településen, pihenni vágyóknak építenek turista komplexumot, elsősorban nyugati turistáknak, akik meg tudják fizetni a szolgáltatásokat. Hiszen a Duna-delta, ami a világörökség része, kiemelt természetvédelmi terület, természeti szépségei a világ minden tájáról vonzzák a fizetőképes turisztikai keresletet, azokat a turistákat, akiket rendszerint jókora teleobjektívekkel felszerelve láthatunk nekiindulni a vidéknek, és az erre a célra kialakított helyeken, madárlesekből fotózzák a deltatorkolat szigorúan védett madárfajait.
Előadónk könyvbemutatóval, családi történetekkel kiegészített, személyes érintettségű élménybeszámolóját helyszíni fotókkal illusztrálta. 1959-től politikai foglyok ezreit hozták ide, főleg a rendszer által ellenforradalmárnak minősített elítélteket, köztük nagyapját, Ábrám Sámuelt, és az erdélyi magyar ötvenhatosokat is. Többen a szamosújvári, nagyenyedi, máramarosszigeti halálbörtönökből kerültek át, hogy végleg megtörjék, felőröljék őket. Az élet -és munkakörülmények elviselhetetlenek voltak, a legkegyetlenebb szibériai viszonyokkal vetekedtek, amiről Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író ír megrázó erejű dokumentumregényében, A Gulág szigetcsoportban. Maga a Gulág mint történelmi kifejezés, ennek a regényfolyamnak a hetvenes évek közepén való megjelenése után vált fogalommá, és nem egyszerűen a személyi kultusz, a sztálinizmus, a diktatórikus önkény elleni fellépés szükségességének világszerte ismert szimbólumává, hanem a 20. századi embertelenség mementójává is. Hasonló céllal létrehozott munkatábor volt Magyarországon, a magyar Gulágnak nevezett mátrai, recski kényszermunkatábor, amiről, a Rákosi-korszak egyik híres elítéltje, a tábor egykori lakója, Faludy György írt részletesen önéletrajzi írásában. „Több rabtársunk, akik a náci haláltáborokat is megjárták, és Recsken is voltak, Recsket tartották gyötrelmesebbnek.”
A hallgatás és a megfélemlítés pszichológiai falait a rendszerváltás óta eltelt immár három évtized alatt sem sikerült teljesen áttörni. Az igazságszolgáltatás bürokratikus malmai lassan őrölnek, miközben a még élő egykori foglyok és fogva tartóik tábora egyre apad. Az elítéltek zömének nem adatott meg a lehetőség, hogy nyíltan beszéljenek szörnyű élményeikről, szenvedéseikről, az embertelen lágerkörülményekről. A ma már agg korú túlélők közül sokan félnek, inkább hallgatnak, míg mások nyilvánosán vállalják a múlt terheit, és beszélnek, írnak róla, hogy a tények felszínre kerüljenek. Az elmúlt években a régészek több ásatást szerveztek Periprava külterületén, hogy felkutassák, és amennyire lehetséges, azonosítsák a kommunizmus idején az egykori kényszermunkatáborban elpusztult politikai foglyok csontjait, földi maradványait.
Közben a csontokkal együtt egyre több kegyetlen történet is felszínre került: a félelem, a megaláztatás, az éhezés, a kínzás, az emberi aljasság terrorjáról. A véletlenül vagy szántszándékkal előidézett halálos balesetekről, a körmönfont, kiagyalt kínzásokról, verésekről, a cellákban futkorászó és a fogvatartottak sebeibe, eleven húsába maró patkányokról, a géppuskás, farkaskutyás őrök szitkozódásairól, állati üvöltözéseiről, bántalmazásairól, a fertőzött betegekkel közösen használt, mosatlan evőeszközökről, a vérhas, az alultápláltság, a végkimerültség áldozatairól.
Nem csak a népi kultúra, a népzene, a néptánc, a népi kézművesség, az egyéb kulturális és közösségi élmények fontosak identitástudatunk egészséges megőrzéséhez, erősítéséhez, de történelmünk, így történelmünk árnyoldalainak ismerete is létfontosságú gyermekeink, ifjaink számára. Egyetemes és nemzeti szinten egyaránt, hiszen ha a kommunizmus áldozatairól beszélünk egy-egy kényszermunkatábor, például a Duna-deltai kapcsán, ne feledjük, hogy ezek elsősorban emberként, emberi mivoltunkban voltak megsemmisítőek: itt románok, magyarok, svábok, szászok és más nemzetiségűek számára, ahogyan a szovjet Gulág munkatáborok is ugyanúgy oroszok, ukránok, litvánok, lettek, észtek, örmények, grúzok, németek, zsidók, magyarok, lengyelek és más egyéb nemzetiségűeknek ugyanazt a kegyetlen emberi terrort jelentette.
Említett irodalom:
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin – A Gulág szigetcsoport (1973-1975)
Faludy György: Pokolbéli víg napjaim / My Happy Days in Hell
(első kiadása magyarul 1987, angolul 1962)
Dr. Ábrám Zoltán – Az igazság szabaddá tesz („Otthonom Szatmár megye” sorozatban, 2018)
Ábrám Sámuel élete, a kommunizmus áldozatainak emlékezete
