Szórványról szórványban

Mióta olvastam két kötetét (Toronyba zárt anyanyelvünk, Málladozó magyarságtudat), azóta tudatosabban járom a szórványt szabadidőmben, például nyáron. Ismeretszerzésnél, tájékozódásnál, kapcsolatteremtésnél követem a munkamódszerét, ami leginkább arról szól, hogy a helyszínen tájékozódsz, helyben felkeresed a megmaradt magyar kisközösségeket, jártodban-keltedben elbeszélgetsz a helyiekkel, nem csak a magyarokkal, nem csak magyarul. Mert előfordul, hogy bár magyarnak vallják magukat, nevük és felmenőik is magyarok, de ők maguk már nem tudnak magyarul, vagy csak nagyon hiányosan, idegen intonációval, törve beszélik szüleik, nagyszüleik anyanyelvét. 2019 nyarán jártam Máramarosban, a Radnai-havasokban és a Máramarosi-havasokban gerinctúrán, közben felfedeztem a környező szórványvidéket, amivel kapcsolatban feljegyzéseket készítettem, a helyszíneket fotóztam, dokumentáltam. Felsővisón megkerestem a korábban vegyes nyelvhasználatú, galíciai jiddis, magyar és román nyelvű izraelita közösség visszalátogató tagjait. Találkoztam amerikaiakkal, akik a helyi zsidó temetőbe érkeztek nagyszüleik, dédszüleik sírjához. Beszélgetéseink során sok magyar vonatkozású történetet meséltek el nekem. Ezekből a történetekből kiderült, de a nevekből is, hogy a ma már angol és héber anyanyelvű, USA-ban, Kanadában vagy Izraelben élő családok felmenői közül többen magyar anyanyelvűek voltak, magyarul tanultak az iskolában, az egyetemen, magyarul éreztek, némelyiknek a magyar nyelvű naplója, magyar nyelvű magánlevelezése is átöröklődött az utódokra, akik már egy szót se tudnak magyarul. Jelenleg körülbelül egy 300-350 lelkes magyarságról beszélhetünk Felsővisó esetében, de csak kevesen beszélik anyanyelvként a magyart, és inkább az idősebbek. Hosszúmezőn és Borsabányán ugyanezzel a módszerrel, a közvetlen érdeklődés és felkeresés módszerével éltem, használva az időközben megszerzett román nyelvtudásomat. Felsővisón a cipszerek leszármazottaival németül is tudtam kommunikálni. A Mocăniţa vasútállomáson berendezett kiállításon és minden információs transzparensen román, angol és német nyelven olvashatók az információk. Akárcsak Segesváron. A magyar nyelvnek se hivatalosan, se turisztikai szempontból nincs presztízse Erdély szórványterületein, de még ott sem, ahol nagy számban, relatíve többségben élnek a magyarok.

A második, huszonnégy riportból álló kötet a „Málladozó magyarságtudat” címet viseli, ami önmagában is, a leírt, bemutatott valóság súlyosságára, már-már visszafordíthatatlanságára utal. A téma fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, éppen ezért, in medias res idézek az első, a „Toronyba zárt anyanyelvünk” című kötet bevezetőjéből, amit Csinta Samu sepsiszentgyörgyi író, újságíró írt: „A kisebbségi újságírói lét minden átkát és áldását hordozza ez a könyv. Merthogy abban az állapotban fogant, amelynek kialakulásához 'kellett’ a trianoni trauma, a kommunista évtizedek erőszakos és 'szivárogtató’, erodáló munkája, illetve az azt követő idők végzetesen felelőtlen kisebbségi politizálása. És kellett egy, az elsodródó világok iránti kivételes érzékenységet hordozó ember, akinek eredendő értékmentő késztetéséhez a mindennapi újságírói munka társított esetenként elengedhetetlen intézményi keretet és ösztökélést. (…) E riportokat olvasva nekünk kellene lelkiismereti problémáink támadjanak. Hiszen útjaink során számtalanszor haladunk át településeken, amelyeknek névtáblája kapcsán fel sem merül bennünk, hogy magyar neve is lehet, hogy akár magyar is lehet az út szélén bandukoló ember. Hiszen még a jóval láthatóbb romokat, épített örökség-maradványokat is alig vesszük észre, hát egy román vidékként elkönyvelt falucska háza előtt üldögélő öreget. Pedig ők azok, akiknek unokáik már alig beszélnek magyarul, de esetenként a szüleik még magyarul kérik az istentiszteletet. Ők azok, akik nemcsak régi szőtteseket, de megmentés után kiáltó szokásokat és szófordulatokat őrizgetnek.”

Ne számítson könnyű, szórakoztató olvasmányra az, aki kézbe veszi és átlapozza ezt a két kötetet. A helyszínek, a történetek mögött mindenütt ott van egy egész nemzet restanciája. Málló, beolvadó maradék, akikről sokszor úgy látszik, nem tudnak, nem vesznek tudomást, vagy ha igen, mégis mintha már lemondtak volna. Úgy látszik, nincs hatékony fegyverünk szórványközösségeink lemorzsolódása és asszimilációja ellen csakúgy, mint az Erdéllyel kapcsolatos nemzetközi turisztikai trendet is meghatározó történelemhamisítás ellen. Habár ez nem csak a magyar kisebbségi és szórvány identitástudatot mérgezi, hanem ugyanúgy, a hivatalos történelemferdítést gyakorló többségi nemzet identitástudatát is, még ha eredetileg ez a ferdítés, hamisítás és elhallgatás pont az ellenkezőjét szeretné elérni, a román nemzeti öntudat állami és intézményes erősödését a magyar nemzeti közösségek történelmi, nyelvi és kulturális ignorálásával, mellőzésével. Ez a politika, ez az identitásbeli mentalitás, bizalmi deficit főleg a magyar közösségekkel szemben, kimondatlanul, elkendőzve, de annál nyilvánvalóbban jelen van Románia modern kori történelmében az első világháború vége óta. A szászok sorsára nem juthatunk. Ott tartunk, hogy már nem elég elmondani, de ki is kell mondani, minden fórumon nyíltan és őszintén vállalni, amit gondolunk, amit látunk, mint életünket, kisebbségi létünket meghatározó valóságot. Ez a két könyv ebben a szellemben íródott, a nyílt, egyenes, szókimondó tényfeltárás szellemében.

Az Erdélyi Napló főszerkesztőjének, Makkay Józsefnek a sorai a második kötet bevezetőjében rávilágítanak az anyanyelv elvesztésének legfőbb okára, amit aztán a szerző a riportokban, több tucat emberi történeten keresztül mutat be: „A riportalanyok egyéni történetein túl történelemkönyv is ez a kötet, hiszen bemutatja nekünk az erdélyi szórvány letűnőben lévő magyar arcát, a települések gazdag épített örökségét, az élő múltat, amely karnyújtásnyira van ugyan tőlünk, sok darabjáról mégsem tudunk. E közösségek folyamatos számbeli apadásával nemcsak az elárvult református, római katolikus, evangélikus és unitárius templomok mostoha sorsa megrendítő, hanem a múlt többi épített örökségéé is. Az immár túlnyomó többséget képező román lakosságnak a magyar múlt sokat nem mond – nem érzik magukénak –, a kiöregedő magyarok pedig úgy hordozzák lelkükben a szebb idők emlékezetét, hogy nincs kinek továbbadniuk azt. (…) A magyar nyelv hatalmas területeken történő lassú, de biztos meghasonlásának és pusztulásának a látlelete is ez a könyv. A szerző jól rávilágít a szórvány egyik legnagyobb gondjának, a vegyes házasságoknak a következményeire is, ahonnan csak ritka esetben van magyar visszaút. Akik ebbe a kelepcébe belesétálnak, azok egy-két nemzedék múlva nyelvüket és magyar identitásukat egyaránt feladják.” A két könyv történetei azt is megmutatják, mekkora nagy szakadás van az erdélyi tömbmagyarság és a szórvány közt. Mivel két évet tanítottam Székelyföldön, és sokat jártam, járok jómagam is szórványterületeken, ezt én is érzékelem. Ezért kifejezetten szükség van ilyen hiánypótló munkákra, amit maga a szerző is hídnak szán a tömbben élő és a szórványmagyarság közt, mert sajnos egyre több szórványtelepülésen a megmaradásért vívott reménytelen harcot a vesztes beletörődés váltja fel. Szerencsére, majdnem minden településen és településért él és a nemzet napszámosaként dolgozik egy-egy kovászember, lelkész, tanító, helyi közéleti személyiség, közösségszervező, akik meglepő módon a kudarcok ellenére sem adják fel derűlátásukat, és a többszörösen nehéz körülmények között sem hagyják elapadni munkaerejüket. Ezek a riportok róluk is szólnak.