Megemlékezés Vízaknán az 1848-49-es szabadságharc 170. évfordulója tiszteletére
Március 15-én gyermekfoglalkozást és interaktív történelem órát szerveztünk az 1848-49-es szabadságharcról való megemlékezés jegyében. Ez alkalommal kézműves foglalkozáson kokárdát és huszárokat készítettünk, valamint játékos feladatok megoldásával tanultuk a magyar történelmet vízakna legkisebbjeivel.
Az 1848-49-es szabadságharc 170. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi megemlékezésre március 18-án, vasárnap került sor. Ünnepi istentiszteletet követően, hagyományként a református templom udvarában a szabadságharcban harcolt és elesett magyarjaink emlékére felállított kopjafánál helyeztük el az emlékezés virágait. A koszorúzás után emlékműsorra és teadélutánra hívtuk a közösség tagjait a Gyülekezeti Otthonba.
„Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” címmel, színdarabot adtunk elő a vízaknai gyermekek bizonyságtételeként. Nagy szeretettel és odaadással készültünk az ünnepi alkalomra, hisz méltóképp szerettünk volna tisztelegni magyar hőseink emléke előtt.
Múltidézésre hívtuk a vízaknai közösség tagjait, és átvarázsoltuk a Gyülekezeti Otthont az 1848-as szabadságharc fő színtereivé. Jártunk a Pilvax kávéházban, ahol Petőfi buzdító szónoklatát követően együtt indultunk el Landerer nyomdájába, hogy cenzúra nélkül nyomtassuk ki a magyar nép követeléseit, az Irinyi József által megfogalmazott 12 pontot és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt. A márciusi ifjakat megidéző gyermekek elrepítettek bennünket a Múzeum térre, ahol a szakadó eső dacára együtt énekeltük: „Talpra magyar, hí a haza!”. Kossuth Lajos toborzókörútja során meghallottuk hívó szavát, felfegyverkeztünk és együtt kiáltottuk: „Éjen a magyar szabadság, éljen a haza!”
„Isten hozzád apám, anyám, kedvesem
Szabadságé a legelső szerelem;
Szent szabadság, ha te nem lehetsz miénk,
Sírjainkon élni fog a dicsőség.”
Jártunk a csaták mezején is, ott voltunk Pákozdnál, amikor a magyar honvédsereg sikeresen megállította az ellenség csapatait. Elkísértük Bem József tábornokot a tavaszi hadjáratra, és sorra arattuk a győzelmeket. Ott voltunk, amikor Európa szerte már leverték a forradalmakat, mi még mindig harcoltunk, kezünkben kardunkkal védtük a hazát, védtük a függetlenségünket az utolsó csepp vérünkig.
De ott voltunk akkor is, mikor az orosz segítség megérkezett, a világosi fegyverletételnél kardjaink a földre hullva elhallgattak és nem csörögtek tovább. Ott álltunk az akasztófák mellett Aradon, mikor végső megtorlásként kivégezték a 13 honvéd tábornokot.
Bőrünkön éreztük, hogy a szabadság, amiről Európa közepén egy költő és vele egy nemzet álmodott, a szabadság ügye elbukott.
„Álmodtam az éjjel, puszta lett a világ.
Százezernyi sírhantra nem került virág.
Álmodtam, hogy hős anyák fiúkat siratták,
s tiltva volt az ünnep is, mikor győzött
a szabadság.”
Dalunkkal, szavalatunkkal, színpadi játékunkkal és az emlékezés koszorújával véstük fel, hogy a forradalom napja mégis ünnep számunkra. Őrizzük és tiszteljük azok emlékét, akik mind egyet akartak. A költőét, aki talpra szólította a nemzetet, a márciusi ifjakét és a honvédekét, akiknek életüknél fontosabb volt a haza szabadsága.
„Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket,
hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk.”
Fotó: Csiki-Mákszem Enikő
