Hagyományos disznóvágással, közösségi disznótorral összekötött rendezvény volt Datkon.
Aznap korán reggel érkeztem Datkra, Major László datki unitárius lelkész szívélyes, baráti meghívásának eleget téve, és akkor a szorgos böllérek a kultúrház udvarán már elkezdték a két koca perzselését. Az egyiket a helyi, a másikat a pusztaföldvári férfiak kezdték gondosan bontani, ezután a hús -és szalonnarészek a konyhára kerültek az asszonyokhoz.
Utoljára gyerekkoromban, anyai nagyszüleim Felső-Tisza menti falujában láttam disznóvágást, így számomra is érdekes volt megfigyelni a különbségeket és a hasonlóságokat a feldolgozási folyamatban. A hozzávalókat közadakozásból a falu közössége és vezetése biztosította, például 25 házikenyeret süttettek Olthévízen, a községközpontban, a savanyúság a falu spájzaiból, kamráiból került az asztalokra.
Sonkolyos Szabolcs pusztaföldvári polgármester maga is komoly szakértelemmel állt oda a bontáshoz és a feldolgozáshoz, de a házigazda polgármester (Olthévíz és a hozzátartozó községek, köztük Datk polgármestere, aki egyébként helyi, datki lakos), Buta János is kivette a részét, nemcsak a szervezésből, de a kétkezi munkából is, fakanalat ragadt és a puliszkát keverte. A polgármester úr meg is kérdezte tőlem, hogy mifelénk készítünk-e puliszkát: igen, disznóvágások alkalmával ugyanígy készítették a disznótoros puliszkát Északkelet-Magyarországon, Tiszakóródon, anyai nagyszüleim falujában, a közvetlenül mellette lévő Tiszacsécsén, Móricz szülőfalujában, a vízimalmáról híres Túristvándiban, vagy a harmadik szomszédos faluban, a kopjafejfás Szatmárcsekén, ahol Kölcsey megírta nemzeti himnuszunkat... és még sorolhatnám a szatmár-beregi falvakat, amelyek, bár földrajzilag messze vannak, mégis több mindenben hasonlítanak ezekhez az erdélyi falvakhoz.
A régi lakodalmak, nagycsaládi, közösségi disznótorok hangulatát idéző rendezvényen nemcsak ételről-italról, de zenéről is gondoskodni kellett, ami a kórus és az asztali nótázás hangszeres kísérőjeként folyamatosan fel-felcsendült. Reggel, Major László datki unitárius lelkipásztor részvételével, a helyi muzsikusok hangszerei szólaltak meg a sertések bontása és a pálinkaszünetek közben, hegedű, harmonika és szaxofon. Ezután a székelykeresztúri vendégzenészek, Fülöp Domokos és zenekara folytatta egész estig, klarinét, brácsa és hegedű. Persze, késő délután és este az is előfordult, hogy a két együttes hangszerei és zenészei kisegítették egymást. Igyekeztek mindenkinek elhúzni a nótáját, ha pedig valaki pálinkás jókedvében túlkiabálta volna a hangszereket, arra is volt gyógyír, még egy kupica pálinka. Amikor meghallottam a „Felmegyek a doberdói nagy hegyre” kezdetű első világháborús katonanótánkat, akkor még be tudtam kapcsolódni az ebédnél az éneklésbe, később viszont olyan helyspecifikus dalok (köztük más katonadalok) kerültek elő a datki Tóth Gyula Vegyeskórus nótázása közben, amiknek máshol aligha hallhattam a dallamát és a szövegét.
A helyi elemi iskolások télűző előadása után, miután tisztességesen elsiratták a vén Dobait, aki hogy, hogy nem, minden évben ilyenkor szokott távozni az élők sorából, a disznóperzselés helyén, a művelődési ház udvarán a bábut is elégették.
Késő délután érkezett az Oltovány néptáncegyüttes Olthévízről, olthévízi általános iskolások és köztük datki gyerekek, akiket László Ildikó és László Zsolt rugonfalvi néptáncpedagógus házaspár készített fel. A szülők, nagyszülők, közeli és távolabbi rokonok, falubeliek és meghívottak büszkén nézték a gyerekek táncos előadását, sok-sok okostelefon emelkedett homlokmagasságba, hogy felvételt készítsenek.
Most sem tudtam elkerülni a szindbádi nosztalgia kissé elérzékenyítő érintését, és önkéntelenül eszembe jutottak ezekről az ügyesen táncoló és éneklő erdélyi gyerekekről azok az emlék -és pillanatképek, amikor hetedikes és nyolcadikos korunkban mi is hasonló koreográfiával léptünk fel Nyíregyházán, Nagykállóban és a kárpátaljai Nagyszőlősön. Az itteni gyerekek is táncoltak szatmárit, például a botforgatóst, a botolóst mi is tanultuk anno az egykori alma materben, annál is inkább, mert mi akkor úgymond otthon voltunk, hiszen ez tánc a mi szülővidékünkről származik, a Felső-Tisza, a Nyírség, Szatmár-Bereg vidékéről.
Az est hátralévő része disznótoros vacsorával, közös nótázással, eszmecserékkel és beszélgetésekkel telt.
