A Lengyelországban élő két művész a klasszikus portréfestészet képviselője. Mesterségbeli tudásról árulkodnak a képeik és arról, hogy számukra a festés egy életmód, mindennapi tevékenység.
Timur Karim festőművész Lengyelországban él, de Tádzsikisztánban Dusanbéban született, és tatár nemzetiségű. Krysztof Urban festőművész szintén Lengyelországban él, Przeworskban született.
Timur Karimot korábban már módunkban állt megismerni, hiszen többször eljött a Rovás által szervezett nemzetközi táborokba. Krysztof Urban viszont számunkra is új ismeretség. Ami itt most mindkettőjüket összeköti a közös kiállításon túl a portré, és figurális festészet magas szakmai szinten való művelése.
Timur szakrális megrendeléseknek is eleget tesz, de emellett például 2010-ben megnyerte a 2. alkalommal megrendezett nemzetközi akt festészeti versenyt a lengyelországi Łódź-ban és 2011-ben pedig az előkelő 1. és 2. helyet foglalta el a 8. Orosz Művészeti Hetek Nemzetközi Versenyén a fantázia kategóriában.
Krysztof Urban festményein több okból is az emberek szerepelnek a leggyakoribb motívumként. Maga a portré, és az általa ábrázolt személy nagyon fontos számára, de ami a portréiban rejtőzik, az az érzések ereje. Olyan nehéz érzések, mint a fájdalom, szomorúság, szakítás, elkülönülés, tehetetlenség. Krysztof azt mondja: „A festészet lehetővé teszi számomra, hogy megbékéljek azzal, amit nem értek, és ami fájdalmas és érthetetlen számomra.”
Valljuk be akár csak önmagunknak, hogy olyan jólesik ilyen szépséges portrékat nézegetnünk. Mert magunkban azt gondoljuk, igen, ezek a művészek tudnak festeni, ezek a művészek értik a dolgukat, nem szemfényvesztést művelnek, nem digitálisan festenek, nem a mesterséges intelligenciát hívják segítségül, hogy helyettük elvégezze a munkát.
És még van egy fontos tényező, ami azonnal sejteti velünk azt, hogy igazi, valódi művész emberekkel van dolgunk: méghozzá az életmódjuk. Mert a valódi művész úgy is él, mint egy művész. Félreértés ne essék, nem kell feltétlenül bohém életet élnie annak, aki igazi művész. Sokan azt gondolják, hogy ez a feltétele, de nem. A feltétele a mindennapi festés, vagy mint ahogy azt Krysztof szépen megfogalmazta: „a festészetben számomra maga az alkotás folyamata a legfontosabb, amikor festek, megszűnök létezni, nem terhel a múlt, a jövő vagy a jelen, ez a legszebb, ez az összeolvadás a mindenséggel, amely lehetővé teszi számomra, hogy boldog legyek, amikor festek.”
