Együtt emlékezett az 1848/49-es szabadságharcra Ürményháza és Versec magyarsága
Ha azt halljuk: Pilvax kávéház, Nemzeti dal, tizenkét pont, vagy azt a nevet olvassuk, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Perczel Móric, minden magyar tudja szerte a világban, hogy múltunk melyik jeles időszakáról van szó. Március idusa mindmáig nemzetünk lelkében él:
„Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.”
Ürményháza faluja azon a helyen fekszik, ahol a szabadságharc első fegyveres összecsapásai zajlottak, és maga a település is korán a harcok színterévé vált. És bár – ahogyan Herczeg Ferenc írja – az ürményházi kaszások mindvégig derekasan harcoltak (sőt egy ízben győzedelmes rohamot intéztek az alibunári szerb tábor ellen), végül leteperték őket, harangjukat rekvirálták, falujukat porig égették. Ezen a földön hunyt el d’Orsay Miksa, császári királyi százados, akinek életéről ugyan nem sokat tudunk, de annyit igen, hogy ő volt az első tiszt, aki a szabadságharc ügyéért esett el, amikor ürményházi lakosokkal kiegészített csapatával a szerbek által megtámadott szomszéd település, Végszentmihály segítségére sietett.
1848. július 21-én a magyarcsernyei származású 26 éves Kocsis Ferencet lőtték itt agyon az ilonci rácok, majd egy hónappal később az istvánvölgyi csatában két ürményházi nemzetőr is elesett: a 30 esztendős Nevodinszky András és a 33 éves Józsa János. Ugyanekkor vesztette életét az idetoborzott nemzetőrök közül a becskereki Győri György, zászlótartó is. A szabadságharc többi áldozatának nevét ugyan nem ismerjük, de ugyanolyan hősként emlékezhetünk rájuk, mint azon ürményházi ősökre, akik a harcok elmúltával visszatértek a nagy szaladásból és az üszkös romokon új életet kezdtek.
Idén az időjárás is azt a napot idézte, amikor a márciusi ifjak vér nélkül átvették a hatalmat Pest városában. Ahogy akkor, most is borongós, esős idő kísérte az ünneplésre összegyűlteket Ürményházán. A rendezvény a szabadságharc délvidéki hőseinek állított emlékmű előtt vette kezdetét a temetőben.
Nemzeti imánk eléneklése után felidéztük a kor azon embereit, akik akár az életüket is adták, hogy falujukat, otthonukat és családjukat megvédjék. A jelképes sír megkoszorúzása és egy közös ima után az összegyűlt tömeg a közösségi házhoz vonult, ahol tovább folytatódott az ünnepi megemlékezés.
A forradalmakat mindig az ifjúság kezdi. Így volt ez 1848-ban is, mikor a márciusi ifjak vették kezükbe a zászlót, hogy aztán csatlakozzon hozzájuk paraszt, polgár, úr, fiatal és idős egyaránt. A rendezvényen is ezt a sorrendet követtük. Először az alsó-, majd a felső tagozatos anyanyelvápolók léptek fel a termet teljesen megtöltő ünneplő sokaság előtt, és versekkel, énekkel, vonuló huszárokkal, valamint egy történelmi jelenet előadásával idézték meg azokat a márciusi napokat. Őket az idősebb generáció követte.
A verseci magyarság képviseletében fellépők Petőfi Sándor egy költeményével, hegedűszóval kísért 48-as katonadalokkal és egy nemzeti zászlós élőképpel hozták vissza a kor hangulatát.
A szabadságharc hozta államalapításunk óta a legnagyobb társadalomtörténeti fordulatot, mely példátlan nemzeti egység születését eredményezte. 1848 egyik legfontosabb üzenete napjainkban is az, hogy csakis együtt, összefogással érhetünk el eredményeket. Ennek szellemében Ürményháza lakossága idén a verseci Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesülettel közösen szervezte meg az ünnepséget, melyen a Nezsényi Magyar Kultúrkör tagjai és Káptalanfalva magyarsága is képviseltette magát.
Az idézet Juhász Gyula: Március idusára című verséből való.
