„Úgy szerettem, mintha a fiam lett volna...”
1956. október 23.
Magyarországon kitör a forradalom – Budapesten, majd sok más városban is puskaropogás hallatszik, és szovjet tankok lánctalpai törik fel az aszfaltot.
1956 novembere
Jugoszláviába magyar menekültekkel tömött tehervonatok érkeznek. Sok más település mellett a macedóniai Krusevo kisvárosát is befogadóközpontnak jelölik ki; félezer honfitársunkat szállásolják el ide. Az érkező tömegben egy húszas évei elején járó magas, jóvágású fiatalember. Kofferét maga mellé támasztva kíváncsian, de szorongva tekint végig a pályaudvaron. A neve Béla. Nem tudja még, hogy itt nemsokára új otthonra talál.
2015 nyara
Majd’ hatvan évvel Béla érkezése után egy krusevói kis ház nappalijában, a Taseski család körében ülünk. Az asztalon diktafon, kamera. A szemben lévő fotelben törékeny, 98 éves hölgy Béláról beszél. „Úgy szerettem, mintha a fiam lett volna” – mondja. Az emlékek előtörnek, s lassan egy könnycsepp gördül le a ráncokkal barázdált arcon.
*
Az ideiglenesen letelepített mintegy ötszáz menekült gyorsan beilleszkedett. Éppúgy nem beszélték a macedón nyelvet, mint a helyiek a magyart, ez azonban nem jelentett akadályt – úgy tartják, a léleknek nincs saját nyelve.
Nagyjából másfél évig maradtak a Macedónia középső területén található városban, s ezalatt valóban összebarátkoztak, szoros kapcsolatot alakítottak ki a krusevóiakkal.
A legtöbben munkát is vállaltak. Volt, aki festőként működött, mások szerelőként, műszerészként dolgoztak: varrógépet, írógépet javítottak. Megint mások gyerekjátékokat készítettek vagy épp hihetetlen sikeres futballcsapatot alakítottak, s megtanították a macedónokat a „szakma” minden trükkjére. Ne feledjük: az Aranycsapat is ebben az időszakban szerezte legfényesebb érmeit szerte a világon.
A magyarok, amint arra a helyiek még ma is emlékeznek, jól öltözöttek és illedelmesek voltak. Fehér ingben, elegánsan járták az utcákat; láthatóan jómódú családok tanult sarjai, főként fiatal férfiak voltak.
A kisváros lakossága egy emberként rokonszenvezett a jövevényekkel; nem telt el nap, hogy valamelyikük be ne tért volna egy-egy házba egy slatkóra, azaz cukorszirupban eltett gyümölcsre. A keskeny kis utcákon gyakran hangzott el a barátságos „szervusz!”, melyet aztán a helyiek is átvettek.
„Ó, egyszerűen nem tudtak nyugton megülni! – nevet az idős hölgy, Sina néni. – Mindig foglalatoskodtak valamivel, dolgoztak valamit. A gyerekeknek rongybabát, a babáknak dobozokból szép házakat fabrikáltak, műszereket, gépeket javítgattak. Nagyon szorgalmas emberek voltak, annyi szent!”
Hogy Béla foglalkozása mi volt, nem tudjuk. Ő nem is szakmája miatt érdekes számunkra; Sina Taseska és családja egész más okból emlékeznek rá a mai napig.
Sina néni lánya, az ötéves kis Fancse a szomszéd gyerekekkel játszott, amikor megpillantotta a magas, vállas idegent lefelé sétálni az utcán. A mai napig nem tudja megmagyarázni, miért, de elbűvölte őt a fiatalember, olyannyira, hogy otthagyta játszótársait, megragadta Béla kezét, és szó nélkül hazáig vonszolta.
„Ti nosam gostin!”, azaz: vendéget hozok, jelentette be édesanyjának, aki a meglepődéstől szóhoz sem jutott. Mindenesetre Béla aznap a családdal maradt; vendégül látták, s mutogatással, egy-egy orosz szóval, kézzel-lábbal kifejezve magukat, de elbeszélgettek.
Ettől a naptól kezdve rendszeres látogatóvá vált. Kialakult köztük az a kapcsolat, amelyhez nem szükséges a közös származás vagy múlt, a nyelv, egymás teljes megértése; e kötődés annál mélyebben gyökerezik. Az édesanya gondot viselt rá, öt gyermeke mellett hatodikként kezelte, Fancse pedig egy pillanatra el nem eresztette a kezét; úgy tekintett rá, mint második apjára.
A kormány példaszerűen támogatta a magyar menekülteket: biztosította nekik az alapvető élelmiszereket és az orvosi ellátást, sőt anyagi támogatást is kaptak. Béla mégis a Taseski családnál ebédelt, velük osztotta meg pénzét, idejét és élményeit. Szinte minden napját velük töltötte, csak aludni járt „haza”, a helyi diáküdülőben kialakított szállásra.
„Úgy sajnáltam. Menekült volt, egy idegen országban – mereng Sina néni – Úgy éreztem, gondot kell viselnem rá. Szegény, szegény fiú!”
Új ingeket vett neki, mosott és főzött rá, sőt a közeli hegyekben megtanította a gombászat és a gyógyfüvek gyűjtésének titkaira is. Ez utóbbiak piacra szállítása biztosította a Taseski család megélhetését. Kis kereset, melyre sok éhes száj jutott, mégis naponta vendégül látták Bélát. (Kérdés persze, családtagot lehet-e „vendégül” látni…)
Érdekes módon a legtöbb részletet homály fedi e fiatalemberrel kapcsolatban. Még csak a teljes nevét sem tudjuk. Taseskiék vagy nem kérdezték, vagy elfelejtették az idegen csengésű szótagokat. Mit számít egy név, amikor az embert magát ismerik? Ami bizonyos: Béla „jó családból” való volt, s otthon egyetemre járt, melyet azonban a forradalom kitörése miatt nem volt módja befejezni. Hogy milyen tanulmányokat végzett, szintén tisztázatlan. Annyi biztos, hogy folyékonyan beszélt franciául, s ezzel nem kis tiszteletet vívott ki magának a krusevóiak körében.
Kék szemű, sötét hajú, jól fésült, magas, vállas ember; vendéglátónk nem győzi hangsúlyozni, milyen jóképűnek tartotta őt mindenki. Ezek után talán nem meglepő a „bonyodalom”: Béla beleszeretett Sina néni idősebb lányába, a 18 éves Spasikába. Együtt járták az utcákat és a környező hegyeket, s egy idő után nem titkoltan már a házasságot fontolgatták.
Hogy lehet azonban közös életet tervezni, amikor az is bizonytalan, mikor és hova „szállítják” tovább az embert?
Aztán eljött a nap. Béla megkapta a hírt, hogy több más menekülttel együtt Szkopjéba kell mennie. Az egész családdal együtt sírtak. „Béla is, hatalmas könnyekkel – mondja Sina néni – Megölelt minket, alig akart elengedni. Nagyon összenőttünk.”
A macedón főváros után először Franciaországba, majd valószínűleg Kanadába mentek tovább. A kapcsolat ezután még jó ideig megmaradt: Béla franciául írt leveleket, melyeket Krusevóban a Taseski család egy ismerőse – a helyi franciatanár – fordított le nekik, illetve segített megírni a válaszokat. Párizs – Krusevo. A távolság nem akadály.
Béla csomagot is küldött külföldről: mindenkinek volt benne valami. „A férjemnek küldte azt a gyönyörű sötétkék öltönyt, a sajátját – emlékszik vissza az idős hölgy, és szeme megint könnybe lábad.
A kis Fancse is különleges ajándékot kapott: egy babát, díszes kisággyal. Ha felemelték, a baba beszélni kezdett, s azt mondta? „Mama!”. Egész Krusevo a csodájára járt.
A város gyermekei még mindig őrizgették a rongyból készült kis játékbabákat, melyeket az ügyes kezű magyar menekültektől kaptak ajándékba. De egy gyári játék, amely ráadásul beszél is! Ahogy Fancse visszaemlékezik: „Nem csak a városban, de úgy hiszem, egész Macedóniában nem volt akkoriban még egy ilyen játék, mint az enyém!”
A kapcsolat aztán olyan hirtelen szakadt meg, ahogy kezdődött. Nem tudjuk, mi történt. Bélának nyoma veszett. Eltűnt a Taseski család életéből – de története megmarad.
Mi voltunk az elsők, akik az elmúlt majd’ hatvan évben kérdeztünk felőle – a történelem egy értékes, személyes darabja kis híján feledésbe merült.
Persze, felmerülhet a kérdés: ugyan mit tudunk erről az emberről? Jóformán semmit. Sem teljes nevét, sem pontos származását, tanulmányait, további életét.
Válaszunk azonban: mindez nem számít.
A legfontosabbat láthattuk: a megsárgult családi fotón az apró termetű családtagok között óriásként magasodik középen – a szívükben pedig még ennél is nagyobb helyet foglal el, mind a mai napig.
