Magyar költészet napi megemlékezések a Dél-Bánságban
Egyike azon kevés számú ünnepünknek, mely a Kádár-korszakban született és a rendszerváltás óta is töretlen népszerűséggel folytatódik. Napját ma már a világon mindenhol megtartják, ahol magyarok élnek. Tisztelgés ez régi nagy költőink, íróink előtt, egyben a magyar nyelv különlegességét, gazdagságát is ünnepeljük ezen a napon.
A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem
Ürményháza településének közösségi terme ismét megtelt, hogy megtekintse a magyar költészet napján rendezett ünnepi műsort. A falu apraja-nagyja részt vett az eseményen, óvodások, alsó- és felső tagozatos anyanyelvápolók, szülők, pedagógusok verseltek és énekeltek. Többek között Osváth Erzsébet, Juhász Magda, Gyulai Pál, Wass Albert, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Jókai Mór egy-egy költeménye hangzott el.
A rendezvény lehetőséget adott arra is, hogy megemlékezzünk költőinkhez és íróinkhoz kapcsolódó idei jeles évfordulóinkról. Hiszen idén 200 esztendeje született mindmáig legolvasottabb írónk, a nagy mesélő Jókai Mór; 125 éve látta meg a napvilágot a huszadik század jeles poétája Szabó Lőrinc, akinek úgy költői, mint műfordítói munkásságát a magyar líra kivételes teljesítményének tarthatjuk; és szintén a múlt század fordulóján jött világra – április 11-én, akárcsak József Attila – az örök polgár, Márai Sándor, akit elsősorban a magyar próza mesterének tartunk, de költészetével is maradandót alkotott.
Lehunyja kék szemét az ég…
Ezzel a címmel tartotta meg ünnepi rendezvényét a Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesület Versecen. Az egyesület aktív tagsága a nagyteremben gyűlt össze, hogy a magyar költészet napján József Attilára emlékezzen. A sort a legifjabbak kezdték, citeraszóval kísért versekkel és énekkel.
Ezután egy rövid előadás keretein belül megemlékeztünk a költő életéről és költészetéről, majd számos vers is felhangzott tőle. A meghitt hangulatú műsor közös énekléssel zárult, hogy azután asztal melletti jóízű beszélgetésekkel és nótázással késő estig folytatódjon.
A vers csak születik…
Kányádi Sándortól tudjuk, hogy a vers az, amit mondani kell. Mindig és mindenhol: a Várhegy tövében, a Terézia csatorna partján, vagy a világ bármely pontján, ahol magyarok élnek. Mert a költészet, a versmondás amellett, hogy színt visz életünkbe és segít figyelmünket az igazán fontos dolgok irányába terelni, egyben anyanyelvünk művelése is. És ez kultúránk azon szelete, ami leginkább összeköti nemzetünket.
A vers csak születik,
mint ahogy születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
A cikkben szereplő vers Wass Albert szerzeménye.
