A moziestről meghívók által értesülhettek a kisváros lakói, melyeket a gyermeknaphoz hasonlóan egy lelkes csapat segítségével juttattunk el mindenkihez. Tizenketten jöttünk össze, főként fiatalok, de megtiszteltek bennünket jelenlétükkel hárman az idősebb korosztályból is. Nagyon örültem a két korosztály találkozásának, mely főleg a film utáni beszélgetés során nyújtott maradandó élményt nekünk, fiataloknak. Félelemmel választottam ezt a filmet első alkalomra, mert a története, az általa feldogozott téma valamint képi világa kemény és megrázó, de úgy gondolom, beszélnünk kell ezekről a történelmi eseményekről is és az akkori embertelen világról. Ezért mielőtt megkezdtük a vetítést kis ismertetővel indítottam, elmeséltem a film történetét, átismételtük kicsit a történelmi hátteret, a második világháborút, a holokausztot, beszéltem a koncentrációs táborokról és azok felépítéséről, szerepükről. Megismerkedtünk a Sonderkommandó fogalmával, a Különleges Egység foglyainak feladataival, és hogy hogyan készültek a film történetének alapjául szolgáló 1944. október 7-én és 8-án lezajló lázadásra Auschwitzban. Mi így emlékeztünk meg az igazi Saulokról. Erre a filmre nehéz azt mondani, hogy élveztem, vagy, hogy tetszett. Egy általános elkeseredés, meghökkenés és megbotránkozás ült az arcokra a filmvetítés után. Ezt a rossz érzést próbáltuk oldani egy beszélgetéssel. Beszéltünk a filmről és arról, hogy sajnos közöttünk is, akik a teremben ültünk voltak olyanok, akik a háború ideje alatt születtek, akik átéltek háborút, forradalmat, diktatúrákat és rendszerváltást. Én sajnos mesélhettem a délszláv háborúról, a rettegésről, az éjszakai tank járatokról, melytől remegett ágy, ablak s gyomor. Arról, hogy a tanító néni sírva és elcsukló hangon küldött bennünket haza az iskolából, közölve, hogy határozatlan időre megszűnik az oktatás, hogy a mai napig emlékszem édesanya gondterhelt arcára, amikor elmesélte, hova bújjunk, ha ők véletlenül nincsenek itthon és riadó van, vagy milyen félelemmel feküdtünk le, hogy édesapát elviszik. Böbi néni megosztotta velünk, hogy a család nagynénije milyen borzasztó történeteket mesélt neki a világháborúról, milyen szörnyűségeket kellett átélniük. Hogyan váltották egymást a könyörtelen diktatúrák, hogyan vették el erőszakkal a katonák, amire szükségük volt, hogyan űztek csúfot az asszonyoktól, hogyan fúródott a katonák puskájából kilőtt golyó az üvegverandán át a kiakasztott teazsákba. Károly bácsi a világháború idején még nem élt, de mesélt az 1989-es romániai forradalomról s az azt megelőző brassói felkelésről, amikor is a tiszteletes által addig a templomban elbujtatott három rémült, síró kicsi gyermekét próbálta épségben hazajuttatni a városban uralkodó őrület közepette, ijedséggel telve. Fájdalom és kín, népirtás és embertelenség, ezek a szavak csengtek a fülünkben, s ekörül jártak a gondolataink. Búcsúzásunkkor a gondviselő Istenhez fordultunk, hogy adjon nekünk békét, s vigyázzon ránk, a mai ifjúságnak és világnak ne kelljen megérnie háborút. Köszönöm azoknak, akik eljöttek, akik megosztották velünk fájdalmas emlékeiket és jövőbe tekintő pozitív gondolataikat. Köszönöm a kis csapatnak, akik segítettek a meghívók széthordásában és az Ifjúsági Ház felfűtésében.
Szervezők: Csiki-Mákszem Lóránd (Református lelkipásztor), Bajusz Erika (ösztöndíjas)
Önkéntesek: Wilhelem Gyöngyi, Papolczi Imola, Fekete Lóránd, Szőllősi Norbert, Pop Danika
Fotó: Ferencz Tünde és Ferencz Izabella
